Ferenc 7 éves volt, amikor Révfaluban, a lebombázott Torkos-kastély pincéjéből kimenekítette édesapja barátja. Nagyapja és még hatvanan nem élték túl a szörnyű pusztítást.

Sághy Ferenc 84 éves, évtizedek óta először, a napokban tért vissza Győrbe, a borzalom helyszínére, ahol ma emlékkereszt áll. „Nagyon felzaklatott, amikor megláttam, hogy áll még az a hátsó kis hosszúkás épület, amelyben a bombázás előtt nagyanyám épp tésztát gyúrt. A nagyszüleim a kastélyban éltek, én pedig 1944. november 17-én náluk voltam, mivel anyám szívbetegsége miatt kórházban volt, apám pedig Szabadhegyen volt katona. Előjöttek az emlékek: amikor fújták a riadót, nagyanyám megfogta a kezem és levonszolt a pincébe. Jobbra volt egy bolthajtás, annak a végében álltunk meg, egyik felől nagyanyám, másik oldalamon egy magyar katona állt. Én a robbanást nem is hallottam, csak azt vettem észre, hogy beterített a törmelék. A katonát kértem, hogy mentsen meg, de ő is be volt temetve a törmelékkel, nem tudott segíteni. Apám barátja, Juhász Ferenc gázszerelő megtudta, mi történt Révfaluban, azt is tudta, hogy ott vagyok, és a helyszínre sietett. Ő mentett ki engem és a nagymamát is. Nagyobb bajom szerencsére nem lett, egy tégla esett az orromra, ami jól megsebesített. Nagyapám a riadókor nem ment le a pincébe, az épületen kívül maradt, talán leste a gépeket… Őt három nappal később találtuk meg a romok között kiterítve, látszott, hogy küzdött, ki akarta magát kaparni a törmelékek alól.

Apámék felpakoltak bennünket és sátras lovas kocsival elindultunk nyugatra, a jelenlegi árvízvédelmi emlékműnél jártunk, amikor a németek felrobbantották a révfalusi hidat. Kimentünk Németországba, de nem maradtunk ott, vonattal jöttünk haza. Hazatérve a Varga utcába költöztünk, abba a házba, ahol a megmentőm is lakott. 1956-ban a szüleim két testvéremmel Amerikába menekültek, én akkor, 18 évesen a haverokkal akartam disszidálni, de nem jött össze.

Szépen harmonikáztam, esténként szórakozóhelyeken muzsikáltam, 1958-ban Egerbe vittek katonának, kezdetben aknavető voltam, szombatonként a tiszti klubban muzsikáltam és mint zenész szereltem le. 19 évig orgonán játszottam, a szakmám pedig gépkocsivezető volt. A családomat – időközben született még egy testvérem – csak 1976-ban tudtam először meglátogatni.

A rokonaim meghaltak, nagyon ritkán járok Győrbe, amikor az interneten, a Régi Győrön megláttam a Torkos-kastély történetét, akkor döntöttem úgy, vissza kell térnem, meg kell újra néznem. Nagyon megviselt a látvány és a rám törő emlékek. „A bombázás 1944. november 17-én, 13 óra 3 perckor kezdődött és 10 percig tartott. Az akkor márt Győrt nem támadó amerikai vadászgépek rendre városunk felett haladtak át, hogy németországi célpontokat támadjanak. Miután végrehajtották a bevetést, ugyanezen a légi útvonalon tértek vissza az észak-olaszországi bázisokra. Ez történt ezen a novemberi napon is. A bombázók Németország légteréből visszatérve észlelték, hogy lakott terület felett vannak, és elszórták megmaradt bombáikat. A légiriadókor akik itt laktak, leszaladtak a biztonságosnak ígérkező Torkos-kastély boltozott pincéibe. A kastély túlélte a törököt, a kuruc háborúkat, az árvizeket, a tűzvészeket, biztos menedéknek látszott. Egy nagyjából 600 kilós bomba találta telibe az épületet. Az áldozatok száma 61 volt, súlyosan 12-en, könnyebben 9-en sebesültek meg.

A romok az 1970-es évek elejéig voltak még láthatók, majd az egykori kastély helyére KISZ-iskola létesült, mely később az egyetem jogi karának adott és ad ma is otthont. 2010-ben az Arrabona Városvédő Egyesület emlékkereszt állításával tisztelgett az áldozatok előtt.