Knézy Jenő jegyzete Advent első vasárnapjára.

Adventhez közeledvén kiírni magamból néhány hangulatos, gyertyafényes, porcukorral hintett és mézeskalács illatú gondolatot könnyű is meg nem is. Mindenkinek vannak bevillanó emlékei, gyermekkori képei valahol eldugva mélyen a lelkében, amik ilyenkor, karácsony havában jönnek elő, amikor kicsit lehet és kell is elcsendesedni, odafigyelni magunkra és egymásra. Megpróbálni szeretni magunkat és a másikat, az egész évi állandó rohanás után legalább ilyenkor.

Ez idő tájt mindig leveszem a polcról az örök kedvenc Márait. Megrakom a cserépkályhát, főzök egy teát, vagy ha kedvem úgy tartja, egy kisebb lábasnyi forralt bort, lehuppanok a füles fotelbe és felütöm a könyvet, néha csak úgy találomra. Inkább tőle idéznék, mert Márai halhatatlan, Márai megnyugtató és gondolkodásra késztet minden korban.

„Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet, mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni… A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni, ha kimondják, már hazugság… A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben.”

Közeledik karácsony, de az ünnep közepette sajnos éppen elég nehézség vesz körbe minket a világban. Töltsünk minél több időt azokkal, akiket szeretünk, és érezzék, hogy szeretjük őket

Illusztráció: depositphotos.com