Anonim alkoholisták. Ugye, hogy többnyire egy amerikai filmben látott jelenet ugrik be róluk? Pedig Magyarországon is vannak anonim alkoholisták, sőt Győrben is. Egyre többen, szerencsére. S hogy miért szerencsére? Mert ők már túljutottak talán a legnagyobb földi poklon és szívesen beszélnek a küzdelemről. Őszintén, bátran, nem szépítve semmit. Magukért és egymásért. Ervin és Laci pokoljárását és eszmélését kötelező olvasmánnyá kellene tenni!

Mosolyognak. Mind a ketten. S úgy mutatkoznak be, hogy ők az alkoholisták. Szégyenérzetnek a szikrája sincs a hangjukban. Kólát kérnek és belevágnak a közepébe.

„Mi azzal támogatjuk egymást, hogy magunkról beszélünk és nem szégyellünk semmit!” – kezdte Ervin, majd azzal folytatta: „Nem prevencióval foglalkozunk, hanem azoknak segítünk, akik bajban vannak. Nem orvosok vagyunk, hanem olyan alkoholisták, akik átmentek már azokon a lépéseken, hogy józanná váljanak. Mert az a helyzet, hogy meggyógyulni soha nem fogunk. Mi örökre alkoholisták maradunk, csak már nem iszunk” – hozzáteszik, az alkoholizmust örökölni nem lehet, a függőségre való hajlamot viszont igen.

Győrben is vannak tehát anonim alkoholisták, akik a városban négy csoportot alkotnak, de régiószerte is aktívan működnek. Gyakran üléseznek. Ha valaki csatlakozik hozzájuk, nem kérdeznek semmit, csak egy keresztnevet. Mert az Anonim Alkoholistáknál – vagy ahogy ők hívják magukat: A. A. – nem számít a nem, a kor, a műveltségi vagy iskolázottsági szint, sőt a munkahelyi beosztás sem. Náluk mindenki „csak” alkoholista, aki már felismerte, hogy segítségre van szüksége. Laciék szerint pedig a legjobb helyre nyitottak be. Egyébként az anonim alkoholisták létezéséről leginkább a különféle kezelőintézetekben kapnak tájékoztatást az érintettek és szájról szájra is terjed a lehetőség híre.

„Most pedig itt vagyunk, hogy beszéljünk magunkról!” – hangsúlyozta Laci, majd hozzátette azt is, hogy az Anonim Alkoholisták Pannon Régiójának csoportjai és Választmányi Szolgálata február 18-án egynapos műhelytalálkozót tart, amelyet Lépjünk Együtt Napnak neveztek el. Egy nap, ahol bemutatkozhatnak, ahol számos információ elhangzik majd, és amely a reményeik szerint több emberhez eljuttattja azt a mentőövet, amelybe ők is belekapaszkodtak.

Ervin elmesélte, 15 évet kínlódott gyógyszereken, és nemhogy javult volna, egyre rosszabbul lett. „Mert mellette ittam, mint a gödény. A szakemberek mégis azt mondták, hogy a depresszió az én bajom. Én pedig szépen elbújtam a zárójelentésem mögé, s azt lobogtattam, ha valaki azzal vádolt, hogy alkoholista vagyok…” – Ervin viszont eljutott az országban lévő három olyan pszichiátriai intézet egyikébe, ahol a Minnesota-modellt alkalmazzák.

„Nem kell ezt túlcifrázni, tulajdonképpen egy csoportos pszichoterápiáról van szó, amely az A. A. közösségre épít. Önsegítő csoport, abból tanulunk, ki hogyan csinálja. Számos program kapcsolódik a terápiához, rengeteg irodalom. Tulajdonképpen egy 12 pontos programon megyünk végig. A honlapunkon rengeteg minden fent van erről. Ne ijedjen meg senki, szakemberek által irányított az egész, nem szekta, csupán egy hatásos önsegítő módszer. Amely működik, hiszen Lacival mi vagyunk rá az élő példák.”  

„Az alap az őszinteség! A mi legnagyobb bajunk a tagadás. Tagadtam és hazudoztam én is, hogy nincs nekem semmi bajom. Csak vedeltem és sorra rontottam el mindent. Ha eljut valaki az őszinteségig, akkor lehet valamit kezdeni. Nekünk pedig már az a csúcs, hogy segíthetünk a sorstársaknak. Ehhez végig kellett járnunk a folyamatot és tisztán kell élnünk. Össze sem tudom hasonlítani az akkori életem a mostanival. Ezt a jót igyekszünk átadni azoknak, akik még szenvednek. Vannak tagjaink, akik – úgy mint mi – egy bentlakásos terápia során ismerkedtek meg ezzel a 12 pontból álló módszerrel és olyanok is, akik az utcáról jönnek egy foglalkozásra és találkoznak az Anonim Alkoholistákkal. Mi mindenkit nyitottan és segítő szándékkal várunk” – foglalta össze Ervin, majd belevágtunk a kérdésekbe:

– Keresik a válaszokat, hogy miért lettek alkoholisták?
– Laci: Ebbe a hibába én is beleestem az elején, hogy feltettem magamnak a kérdést, hogy miért pont én lettem alkoholista. A terápián azonban nyomatékosan felhívták a figyelmen, hogy ezen nem szabad gondolkozni. Nem azért, mert hülye kérdés, mert nem az!  Csak elveszi az energiát a lényegről. Nem a probléma érdekel bennünket, hanem a megoldás.
– Ervin: Ezt magunk között úgy hívjuk: a múltra rácsuktuk az ajtót, éppen csak egy kis rést hagyunk nyitva, mert felejteni nem szabad, csak elengedni és továbblépni.

– A család mennyire volt segítség abban, hogy azt mondják, elég, és eljussanak a terápiára?
– Ervin: Segíthet, de amíg én nem határozom el, hogy elég volt, addig bármit megtehetnek, az hatástalan lesz. El kell jutni egy mélypontra, ahol kimondja az ember, hogy segítségre van szüksége. Nekem a mélypont többször is megvolt, de nem szóltam. Mert én voltam a magam legnagyobb istene, majd én megoldom… Bár a 2000-es évek környékén eljutottam én önerőből a pszichiátriára, de ott csak gyógyszereket kaptam, és azt mondták, depressziós vagyok, ja és persze ne igyak. Akartam én abbahagyni, de nem tudtam… Ez nem akarat kérdése! Én annyira ittam, hogy elittam mindenemet: a vállalkozásaimat, a házamat, a fél családomat, szóval tényleg szinte mindent… Volt olyan eset, hogy annyira berúgtam, hogy a feleségem vitt haza, mert egyedül képtelen lettem volna. Nem tudtam, de a zsebében akkor már ott volt ennek a terápiának az elérhetősége… Elittam majdnem mindenem, de azóta szépen lassan vissza is kaptam sok mindent… Már 4 év, 1 hónap, 11 napja nem fogyasztok alkoholt, Laci már előrébb jár a programban. Számoljuk a napokat, mert ez sokat jelent. Vigyázunk a számokra és büszkék vagyunk rá.

– Azóta zéró toleranciában élnek?
– Laci: Muszáj. Mi nem tudunk egy pohárral inni. Elvesztettük a mértéktartás képességét. Nincs alkoholmentes sör vagy pezsgő, nincs konyakosmeggy, de még Sport szelet vagy szalagos fánk sem, mert rum van benne. Egyrészt az akaratunkat is eddzük, másrészt nem kockáztatunk, mert az agy félelmetes módon emlékszik, és nem szabad, hogy ingert kapjon. Sőt, a máj is emlékszik. Sajnos aki újra inni kezd, a máját nagyon rövid időn belül visszajuttathatja a problémás állapotba. Szóval igen, zéró tolerancia van!
– Ervin: Rá kellett jönnünk, hogy nem csak azon kell változtatnunk, hogy nem nyúlunk a pohár után. Hanem egy csomó mindent máshogy kellett, vagy kell tennünk, azért, hogy józanok maradjunk. A programba egy bizonyos szint után nem azért járunk, hogy ne igyunk, hanem mert kell a további változás. Sokan azt hiszik, kívánom az alkoholt, pedig nem! Mellettem ihatnak bátran, már nem érdekel. De tény, hogy direktbe nem megyek piások közé, hogy megmutassam, hogy „én vagyok a Jani!”

Emberek is morzsolódtak le Önök mellől, míg végigjárták az utat a józanságig? 
– Laci: Az én cimboráim jelentős része a temetőbe morzsolódott le.  
– Ervin: A haverok egy része eltűnik, de az igaz barátok maradnak, segítenek. S ami nagyon fontos: rengeteg új barátot kapunk ebben a közösségben, akik sorstársaink is. Van egyfajta bajtársiasság is, hiszen tudja a másik, miről beszélünk. Szerintem, ha nem járnék rendszeresen a gyűléseinkre, ha nem lennének barátaim ebből a közösségből, a „kinti” világ előbb visszahúzna. Hatalmas erőt adunk egymásnak!

–Mindenki képes arra, hogy leszokjon?
– Ervin: A lehetőség mindenki számára adott, hogy őszinte legyen magával szemben. A lényeg azon van, akarja-e az illető, megvolt-e neki már az a bizonyos „kattanás”, ahogy mi hívjuk. Nekem is úgy volt, hogy hirtelen rájöttem: elhiszem, amiről ők beszélnek. Ekkorra az egóm már nem az egekben járt, szerencsére. Az ego sajnos már rengeteg embert megölt, és nekem is bőven volt belőle. A program arra is való, hogy ezt kezelni tudjuk. Fontos, hogy mindenkinek legyen egy felsőbb ereje, akiben hihet. Egy a lényeg: „Isten van, és az nem én vagyok!”

– Fontos, hogy az Önök üzenete, története eljusson azokhoz is, akik nem alkoholisták?
– Laci: Sajnos az alkohol hazánkban óriási probléma, nagyobb, mint amiről beszélnek. Rengeteg a nagyivó, s belőlük lesznek az alkoholisták. Vegyük példának a száraz november kezdeményezést, amely egy kétélű fegyver. Miért mondom ezt? Mert aki elkezdi, és három nap múlva nem találja a helyét vagy kaparja a falat, az sürgősen kezdjen el gondolkozni, hogy valami nagyon nincs rendben. Másrészt veszélyes is lehet a hirtelen leállás, mert ha valaki függő és a szervezet nem kapja meg, amit megszokott és elvonásos tüneteket produkál, akkor jön a delírium és a kórház. Az elvonás alatt az orvosi felügyelet nagyon fontos!
– Ervin: Mi nem vagyunk szakemberek, ám a terápia alatt mindent megtanultunk az alkoholizmusnak hívott betegségről. Levizsgázunk, s utána mehetünk tovább. Sajnos a közvélemény még mindig nem tartja betegségnek, ha valaki iszik, pedig ez egy halálos betegség, ami progresszív és halad előre. Meggyógyulni nem lehet, csak tünetmentessé válhatunk, ha nem fogyasztunk alkoholt. Ez ilyen egyszerű.

– Hogyan tudják kezelni a bélyegeket, amit Önökre sütött a társadalom?
– Ervin: Arra gondol, hogy „mocskos alkoholisták vagyunk?!” Nekem ez már nem probléma, ha valaki kérdez, válaszolok. De azért vagyunk anonimek, mert aki bejön hozzánk először, abban nagy a félelem. Ervinek vannak és Lacik. Mindegy, honnan jöttünk. A szolgálatokat is rotáljuk, nehogy valaki azt higgye, ő a vezető és megszaladjon az egója. Egyek vagyunk és együtt döntünk, szavazással, a csoport érdekében. Aki nem tud közénk beilleszkedni, az valószínűleg még nem ért meg arra, hogy letegye a poharat. Tegnap is meghalt egy egykori tagunk, aki jó ideje eltűnt a közösségünkből. Túladagolta magát, kábszerezett is. Sajnos az ő döntése volt, nem mindenki tudja kivárni, hogy „megjöjjön a kattanás…”

– Önök meddig tiltakoztak az ellen, hogy alkoholisták?
– Ervin: Amikor bevonultam egy kisvárosba, akkor is először a pszichiátriára mentem, hiszen én depressziós voltam, nem alkoholista. Ott mondták, hogy eltévesztettem az ajtót, az én helyem az addiktológia-rehabilitáción lenne. Így kerültem be a terápiára és ott jött meg az a bizonyos „kattanás”.
– Laci: Produkáltam egy 8200-as gamma gt-t. Amúgy az 50 a normális. Mondta a doktornő, hogy „Ember, maga már halott, csak még nem tud róla! Ha meg akar dögleni, akkor rajta, ha meg nem, akkor van egy ötletem…” A terápia volt az… Először persze rugdalóztam, mert hogy én nem tudom a családom és munkám itthagyni ennyi időre. Erre feltették a millió dolláros kérdést: „László, árulja el, mikor hagyta ott a családját maga az alkohol miatt? Hány tíz éve?” Szóval ezt a pontot kihúzatták velem, s döntenem kellett, hogy megyek vagy maradok. Munkám nem volt, mert ahhoz sem volt erőm, hogy a füvet lenyírjam, pedig önjáró a fűnyíró, de tolni csak kellett volna. A feleségem felmutatta a sárga lapot, hogy vagy elmegyek a terápiára, vagy mehetek a híd alá… A legjobb döntés volt, hogy mentem, aztán hogy megismertem az Anonim Alkoholisták közösségét. A környezetem a legnagyobb segítséget azzal nyújtotta, hogy levette rólam a kezét. A megmentőnek is rá kell jönnie arra, hogy azzal ment meg a legjobban, ha nem segít, hanem ultimátumot ad.

– Ervin: Nekem is ez volt. Már mindenhonnan kiállt a rudam, több vállalkozást gallyra tettem, mert csak a pia volt a fontos. Tudatmódosító az alkohol, s én is megcsináltam vele minden hülyeséget. Csúcson volt az egóm és sorra hoztam a rossz döntéseket. De én is aggódtam a cégeimért, viszont szembesítettek vele, hogy én magam tettem tönkre őket, mi lehet ennél rosszabb? S én is aludtam haveroknál, mikor a feleségem kitette a szűrömet. A család egyébként rengeteget segített, amikor elvonultam fél év bentlakásos terápiára, hisz mindent intéztek a háttérben. Mármint azokat a hibáimat is javították, amelyeket elkövetettem, vállalták helyettem, hogy én magamra figyelhessek és visszatérhessek. Nekem is életem legjobb döntése volt a terápia…

– Tényleg akkora pokol a leszokás, mint ahogy a filmekben mutatják?
– Ervin: De még mekkora… Nekem a végén 2×2 deci pálinkával kellett indítani a napot, hogy ne remegjen a kezem. Így ültem kocsiba. Csoda, hogy nem öltem meg senkit – persze magamat sem –, és még csak a jogosítványom sem vették el. Agyrém viselkedés, tudom… Az őrangyalom nekem már elment nyugdíjba…

– Jobb ez a fajta józanság, mint ami akkor volt, mielőtt alkoholisták lettek?
– Laci: Más. Ez egy tanult, egy tudatos döntés eredménye. Hálás alkoholisták vagyunk. Mert ha nem járjuk meg a poklot, nem tudnánk így értékelni a józanságot és amit általa kapunk. Amikor a terápia után elmentem az első munkahelyemre, azt mondta a főnököm, felvesz, mert tudja, hogy rám bármikor számíthat. Hiszen ha ezt végigcsináltam, akkor bármit…

– Ervin: Azt tanítják a terápián, ha elmegyünk egy munkahelyre, akkor valljunk színt. Én ezzel sokáig vitatkoztam, de az élet meggyőzött. Kipróbáltam, s nagyon jó volt: nem kellett tagadni, bujkálni. S a kollégák tiszteletét is kivívtam ezzel. Látom néhány társunkon, hogy a titkolózástól, a sunnyogástól vannak rosszul, az nem engedi továbblépni őket. Ez nekünk már nincs meg, felszabadultunk…

– Hogyan kezelik azt a helyzetet, ha valahol nem fogadják el, hogy nem isznak alkoholt?
– Ervin: Eljövünk onnan, vagy nem megyünk oda többet, ugye Laci? Sajnos Magyarországon még mindig kinézik azt, aki nem fogyaszt alkoholt, mert van egy ilyen roppant hibás beidegződés, hogy kell a pia a lazuláshoz, a bulizáshoz. Fenéket! Olyan jót tudnak mulatni az A. A.-sok ásványvízzel, hogy az csoda… Pedig gondolhatja, milyen partik voltak, mikor ittunk?! Nem hiányzik, kikapcsolunk, lazulunk, mulatunk pia nélkül is. Nem trendi, de ez meg kit érdekel?! A társadalomban sajnos az van benne, hogy az alkohol megoldás, felszabadulás. Sokszor a társadalmi nyomás indít el valakit az alkoholizmus felé vezető úton, mert nem vagyunk egyformán erősek. Ahol megjegyzést tesznek arra, aki nem iszik alkoholt, onnan el kell jönni, ennyi az egész. Ott úgysem emberek beszélnek hozzánk, hanem az alkohol…

– Tényleg akkora Magyarországon az alkoholprobléma, mint amiről beszámolnak a hírek?
– Ervin: Sokkal nagyobb! Nagyon kevés az olyan család, amelyik valamilyen szinten nem érintett. Sajnos épp nő a toleranciaszint hazánkban és rengeteg a nagyivó itthon. Belőlük lesznek a függők. A szociális ivók is veszélynek teszik ki magukat, mert beleeshetnek abba a csapdába, hogy kell az alkohol egy jó beszélgetéshez, kell a piával fotózkodás, hogy sok lájk jöjjön… Bedőlnek valaminek, ami kockázatos… Az alkoholizmusra nincs gyógyszer… Persze, van olyan, amit azért adnak, hogy ne igyunk, mert rosszullétet okoz. De aki alkoholista, az ravasz is. Kitapasztaltam, hogy egy pohár viszkitől csak a szemem vörösödik be. Majd már az sem érdekelt, hogy fél üveg után három nap intenzív osztály következett… Nem érdekelt az sem, ha megdöglöm. Ebből is látszik, hogy félelemből nem lehet leszokni.

– A család hogy van?
– Ervin: Velünk együtt járnak terápiára. Vagyis nem együtt, de ők is végzik a maguk programját. Mert az alkoholizmus nemcsak az alkeszt betegíti meg, hanem mindenkit a környezetében. A feleségem és a gyermekeim is csinálják a program hozzátartozóknak szóló részét, amiért szintén nagyon hálás vagyok. Fontos volt, hogy Lacinál és nálam is felismerték, hogy nem szabad a segítségükkel tovább nyújtani az állapotunk, asszisztálni a leépüléshez.

Nagyon sokat tudtunk volna még beszélgetni Ervinnel és Lacival és fogunk is még! Hiszen azt mondták, hogy már én is az Anonim Alkoholisták Barátai közé tartozom, ami megtisztelő és egyben felelősséggel is jár. Innentől szívügyemnek tekintem, hogy egyre többet tudjanak meg a győriek az Anonim Alkoholisták társaságáról. Hogy vannak, hogy léteznek, hogy hatékonyan segítenek, hogy várják a segítségre szorulókat, hogy bátran keresse őket az is, akit nem egy szakintézmény küld, vagy nem egy terápián találkozik az Anonim Alkoholisták Közösségével. Az ajtó nyitva áll mindenki előtt, aki úgy érzi: „megjött a kattanás” és élni tud a lehetőséggel.   

Nyíltszívű, bátor férfiakat ismertem meg a srácokban, akik tudják, mennyit hibáztak az életben az alkohol miatt. A józanságot már mindennél többre becsülik, szeretik az új életüket, kólával és ásványvízzel. Legközelebb február 18-án találkozunk velük, a Győr+ Média arról is beszámol.

Fotó: Depositphotos.com