Kevés olyan pillanata van a magyarok históriájának, amikor egyszerre dobban meg minden piros-fehér-zöld szív egy cél érdekében szerte az országban.

Egy évezrede pártütés, testvérháború, széthúzás jellemezi népünket Attilától napjainkig. Ám 1848 tavasza a nemzeti összefogás valódi pillanata volt. Egységes, erős arcát mutatta azon az esős, zord napon Magyarország. Nem számított ha valaki nemes vagy jobbágy, egyetemista vagy nyomdász. Egyedül a cél számított.

Az összefogás pedig eredményt hozott. A lázongó, forrongó Európában egyedül Magyarországon győzött a forradalom egyetlen csepp vér nélkül.

Győrben sem volt másként. Azon a március 15-én itt is esett, hideg volt, de nem fázott senki. Sándorunk is volt! Míg Pest-Budán Petőfi, nálunk Lukács beszélt az összegyűlt honfiaknak és honleányoknak. Petőfi a Nemzeti Múzeumnál, Lukács pedig a mai Lloyd helyén lévő kávéházban.

És ha a párhuzam még nem volna teljes, Győrnek Jókaija is volt. Ő volt dr. Kovács Pál, aki a Hazánk című lapjában végig tudósított az eseményekről. 

Éppen úgy, mint Pesten, városunkban is sorra alakultak meg a forradalom jellegzetes szervezetei, létrejött az egységes magyar-német Nemzetőrség, az egyenruhájukat pedig győri lányok varrták. A forradalom eszméje mögé állt tehát férfi és nő, fiatal és öreg, gazdag és szegény.

Győr Petőfijéről, Lukács Sándorról már sokat írtunk e lap hasábjain is, ám nem eleget. Emléke mára kissé megfakult a győri fejekben.

Hős volt ő is, mint sok száz társa. A város országgyűlési képviselője, majd kormánybiztosa, 1849. január 9-től pedig a magyar lovas és gyalogos hadsereg felszerelési biztosa lett. A szabadságharc bukása után menekülni kényszerült, Amerikába vándorolt, ahonnan betegen tért vissza Európába és 1854 nyarán, 31 évesen a dél-franciaországi Bizanos-ban halt meg.

A szabadságharcot egy éves tündöklés után vérbe fojtották. Azóta kétszer dobbant újra egy ütemre a magyar szív 1956-ban és 1989-ben…

Illusztráció: depositphotos.com