Éppen egy héttel ezelőtt ismét tétmeccset játszott a válogatott. Sokaknak mellékes téma, újra előbújnak azok is, akik már 30 évvel ezelőtt is tudták, hogy a magyar foci semmit nem ér. Több százezer magyarnak – köztük nekem is – pedig rendkívül fontos. Mert a válogatott meccseire járni nem csak a sportról szól.

Ez egyfajta rítus; hangolódást igényel, felkészülést lélekben (is), a meccs közeledtével előkerülnek a nemzeti színnel szőtt mezek, vagy a fekete ruhák – ki melyik szektorban szurkol.

Mert a „kapu mögött” bizony fekete ruhát és pontos megjelenést kérnek a hivatalos magyar szurkolói csoport szervezői. A koreográfia, az erőt sugárzó megjelenés, a közös, szervezett szurkolás része ez, és fociban bár sok jó meccsünk volt mostanában, még nem vagyunk az élvonalban, de szurkolásban a világ legjobbjai közé tartozunk.

Szurkolni azonban akkor lehet igazán szívből, ha jó a közösség, és jó a csapat. Egy jó közösség át tudja segíteni a csapatot egy nehezebb időszakon, és viszont: egy jó csapat olyan élményeket adhat a közösségnek, ami feledtetni tudja a hétköznapok nehézségeit is. Ezekhez előbb szükség van a játékosokra, akikért megéri majd kimenni a stadionba. És itt jegyezzük meg: ezt a leckét néhány klubcsapatnál is megfontolhatnák.

Vannak ugyan tehetséges játékosaink, de a nemzeti tizenegy mutatott játéka jórészt Marco Rossinak, a legmagyarabb olasznak köszönhető. Harminc évnyi nihil után 2015-ben elindult valami a magyar válogatott környékén, de igazán stabil megoldást Rossi érkezése jelentett. Előttünk a mostani Eb-selejtezőcsoport, ahol valós esély van az egyenes ági kijutásra, nem pedig „számolgatós, reménykedős”. Rajtunk, nézőkön és szurkolókon is múlik, hogy sikerülni fog-e. Reméljük, hosszú lesz még a közös út a Maestroval, sokszor élteti még a közönség az olasz kapitányt. Grazie, Marco!