A Hópárduc címet azok a hegymászók kapják meg, akik a volt Szovjetunió mind az öt hétezres csúcsát megmásszák. A győri Kovács Albert is ezt tűzte ki célul, két hegyet már legyőzött, de a rettegett Pobeda – ahogy ő mondja – kétszer már ledobta a hátáról, ám esze ágában sincs feladni, próbálkozik tovább. Hogyan boldogul valaki a jég birodalmában? Mennyire kell észnél lenni, amikor hívogat a hegycsúcs, de elfogyott az erő, és az életével játszik az ember, ha mégis továbbmegy? Ezekre a kérdésekre is választ adott Kovács Albert a Győr+ Média sportos podcastjében, a Spílerben.

„Úgy kezdtem hegyet mászni, hogy se társam, se felszerelésem nem volt. Franciaországban olyan helyen dolgoztam, ahol hegyek vettek körül, és hétvégén rengeteg szabadidőm volt. Én a többi kollégámmal ellentétben nem az alkoholnak szenteltem ezt az időszakot, hanem elkezdtem túrázni, felfedezni a környezetemet. Az a kérdés vitt előre, hogy mi van a hegy mögött, meddig lehet fentről ellátni, meddig bírok felmenni, hol van a teljesítőképességem határa. A céloknak eleinte a felszerelés szabott gátat, mert egy idő után minden bakancs hideg lesz, és minden ruha átázik. Ezeket fejlesztettem, és szépen lassan egyre tovább merészkedtem” – beszélt a kezdetekről Kovács Albert, akit az évek alatt olyannyira magával ragadott a mászás, hogy olyan célt választott magának, ami a világon eddig nagyjából hétszáz embernek sikerült, köztük egyetlen magyarnak, Erőss Zsoltnak.

„Az egykori Szovjetunió területén van öt darab hétezer méter feletti csúcs. Ezeket pótlólagos oxigén használata nélkül kell megmászni, és akkor a mászó elnyeri a Hópárduc megtisztelő címet. Hatvan-hatvanöt éve létezik ez a próba. Én úgy állok, hogy jelenleg kettőt megmásztam, és egyiken pedig lassan triplázok a sikertelen kísérletekkel, mert mindig ledob a hátáról. Ez a legnehezebb, a Pobeda nevű hegy, itt elég nagy a halálozási arány. Egyszer talán feljutok rá. Nem jár érte plecsni, ez egy mítosz, egy legenda, aminek a részese lehetek, és letettem valamit az asztalra ebben a sportágban.”

A Pobeda a világ leghidegebb hegye, és iszonyat nehéz terep, tartják a hegymászók. A leküzdése első próbálkozásból felér az Everest oxigénpalack nélküli meghódításával, mert annyira összetett feladat, hogy mindenből profinak kell lenni.

„A hétezresek közül ezen kívül egy olyan hegy sincs például, ahol kétszáz méteren át kell egy függőleges jégfalon, kötélen felhúzni magad izomból, úgy, hogy nincs oxigéned. Mindezt ötezer méter magasságban, minél gyorsabban, mert ha felkel a nap, jégomlás vár rád. Ez csak egy elenyésző része a nehézségeknek, ott vannak még a gleccserlabirintusok is, ahol állandóan eltévedsz. Bár krízishelyzetekbe is kerültünk, soha nem pánikoltunk be, a fagyhalál is közel volt, de túléltük. Nagyon közel volt a csúcs mindkét alkalommal, ám a józan ész azt diktálta, hogy forduljunk vissza. Ha nem tesszük, valószínű, hogy most nem beszélgetünk.”

A világ legveszélyesebb hegyein gyakran előfordul tragédia, a mászók úgy tartják, fejben kell topon lenni, hogy ennek esélye minimálisra csökkenjen.

„Vesztettem el a hegyen nagyon jó barátot, olyan embert, akinél rutinosabb mászó nem nagyon létezik. Nem akartam elhinni, hogy egy ilyen ember nem ismeri fel a pillanatnyi helyzetét, hogy veszélyben van. Legutóbb az iráni csapat tragédiája történt meg mellettünk, de rajtuk már az elején látszott, hogy a tűzzel játszanak. Ők például felkészületlenek voltak, és felelőtlenek.”

Albert úgy érzi, a fanatizmus olyan szinten benne van, hogyha egyszer elkezd valamit, és látja a fényt az alagút végén, akkor képes elmenni a legvégsőkig. A Hópárduc expedíció pedig folytatódik.

A Spílerben elhangzott beszélgetés visszanézhető a Győr+ Média YouTube-csatornáján.