Általános iskolai osztálytalálkozó. Emlékek színes kavalkádja, egy darab a gyermekkorból. Már a készülődés is izgalmas. Ki jön el és ki nem? Megismerem-e őket és engem vajon megismernek? Mi történt velük az elmúlt évtizedekben, kit merre vitt a sorsa, hogyan vették az akadályokat, milyen terveik, vágyaik voltak, mit sikerült elérni belőlük?

Te elmész? – néz rám megütközve egyik barátom, amikor elmondom, hová készülök. Ő sohasem volt egyen sem, nem kíváncsi harminc idegenre, és azt sem akarja, hogy őt kérdezgessék. Fáj neki szembenézni a múlttal és a jelennel is. Úgy gondolja, hogy társai idilli képet festenek majd életükről, míg ő semmit nem tud felmutatni, se családot, se karriert, még egy kutyát sem. Nem akar irigykedni és nem akarja, hogy szánakozzanak rajta, felesleges nyűgnek tartja.

Én nem így gondolom. Szerintem semmihez sem fogható élmény viszontlátni az ismerős arcokat, felidézni a hajdanvolt napokat, éveket. Igazi időutazás bejárni az iskolát, leülni egyik-másik tanteremben, kinézni a folyosóablakon, látni az udvart, a tornapályát. Emlékezni és sztorizgatni órákról, tanárokról, diákcsínyekről, kirándulásokról, örülni a fekete-fehér fotóknak és egymásnak. Kicsit olyan, mint hazamenni oda, ahol még várnak. Ám a legnagyobb öröm, a könyörtelenül múló idő ellenére egy-egy mosolyban, tekintetben vagy gesztusban újra felfedezni a régi gyerekeket, s velük együtt egykori önmagamat.

Illusztráció: depositphotos.com