Emlékezés
S még mindig iszonyatosan hiányzik a sporteseményekről. Mert Knézy Jenő maga volt a sport, a már életében legendává vált sportkommentátor, s húsz éve nem tudja senki betölteni azt az űrt, amit maga után hagyott. Vélhetően mert lehetetlen: az ösztönös tehetség, a rengeteg tanulás, a felkészültség, az alázat és az elegancia nem utánozható, szerencsére. Knézy Jenőre, a tévés szakma ikonjára emlékezem, élményeimen keresztül.
Mielőtt leültem írni, meghallgattam Fenyő Miklós „Meccset nézek és hozzá sört iszom” című dalát, mert bár Miki gondolatait adja vissza a szöveg – és én sört sem iszom – de van az a bizonyos mondat, amitől mindig libabőrös leszek: „ahol a labda pattog, szent a föld…” Nekem pedig a foci szent, soha nem tagadtam és nem is fogom. Knézy Jenőt is legtöbbször focimecccset közvetíteni hallottam, meg persze olimpiát.
1995-ben 10 éves voltam, amikor az imádott Ferencváros bejutott a Bajnokok Ligája főtáblájára. Az egész ország Fradi lázban égett, mert ez nem csak a zöld-fehérek dicsősége, hanem a magyaroké is volt. S ki más közvetítette volna 1995. szeptember 13-án a Grasshoppers elleni idegenbeli meccsét az FTC-nek, mint Knézy Jenő? Lisztes Krisztián pedig a 61. percben belőtte, Knézy pedig büszkén kiáltott: „Emberek, vezet a Ferencváros! Bent van! Te jó ég! Bravo!” Fantasztikus pillanat volt ez, egy fantasztikus kommentátorral! Sőt, sporttörténelmi, mert az első magyar gól volt a Bajnokok Ligájában.
Azon a meccsen Jenő még két Vincze Ottó gólnak is örülhetett a kommentátorállásban. Emlékszem, Knézy onnan is annyira együtt élt a játékkal, hogy a kapu mögött helyet foglaló szurkolókhoz kirohanó Vinczének szólt, mintha hallaná: „Gyere vissza, nehogy sárgalapot kapj! Ottó gyere, nem kell!” Mint mikor egy apa feddi rakoncátlan fiát, hogy ne csináljon hülyeséget, ha egy mód van rá… Nyilván Vincze nem hallotta a kommentátorlegenda féltő szavait, de ha működik a karma, akkor most megmutatta magát: a 82. perc után a 90. percben is betalált az ifjú, akiről Jenő el is mondta: „Ez a fiú ma nagy játékos lett…”
Persze Nyilas Elek gólját az Ajax ellen is ő kiáltotta az éterbe, ahogy a visszavágók góljait is. Pontosabban csak a Grasshoppers elleni 3 gólt, ami döntetlent jelentett, mert az Ajax hazai pályán végül 4-0-ra elpáholta Simon Tibiéket. Örök emlékek ezek, amelyeket tulajdonképpen Knézy Jenővel éltem át, a tomácsolásával szinte éreztem azt az eufóriát, amit a stadionokban lehetett…
Ahogy az 1998-as VB-t is, ahol úgy beleszerettem a horvát válogatottba, hogy még. Sukernél nagyobb csatárt nem ismertem akkoriba, és bárkivel ölre mentem volna, ha szidja a srácokat. Knézy a Horvátország-Hollandia meccsét úgy közvetítette, hogy szinte most is hallom… Pontosan emlékszem rá, hogy Boban a tizenhatos vonalánál helyezkedő Sukernek passzolt, Jenő pedig lemondó hangsúllyal azt mondta: „Már rossz lesz…” Jajj Jenő, dehogy lesz rossz, hát Sukerről van szó, miket nem mondasz! – zsörtölődtem. Suker persze rálőtte és bement, a klasszis Van der Saar sem sokat tudott csinálni… Jenő pedig ismét felemelte a hangját a „már rossz lesz” után: „Nem, bent van! Aztamindenit!” Bent bizony, a labda a hálóban, én 13 évesen a mennyekben. Ez a “vitánk” örök emlék marad, az biztos..
Sajnos a magyar válogatott nem sok kiugró sikeréhez asszisztálhatott a legendás sportkommentátor, de azért a litvánok elleni, 2000. október 10-én megtartott meccs nem lehetett olyan rossz: 6 gólt rúgtunk, míg csak 1-et kaptunk. Bár Illés Bélát eléggé megdorgálta az első percekben kihagyott helyzet és büntető miatt! Lett is foganatja a leszúrásnak: “Béla király” meglőtte a maga szép gólját… Emlékszem szegény Fehér Miki ezen a mérkőzésen háromszor is megzörgette a litván kapu hálóját… Borzalmas leírni, hogy már ő sincs köztünk, hosszú-hosszú évek óta…
Nekem Knézy Jenő a focit jelentette, mert a kosárlabdát és a jégkorongot soha nem követtem figyelemmel. Viszont mint írtam, az olimpia mindig különleges volt. Együtt izgultam végig Jenővel a 2000-es Sydney olimpián Kovács Ági 200 mellen aratott diadalát, s ahogy az országban mindenkit, a vízipólósok zsenialitása engem is magával ragadt. Szintén itt, a vízilabda döntőjét is Knézy Jenő közvetítette, zseniálisan. Huszonnégy év után lett ismét vízipólóban olimpiai bajnok Magyarország, s mi itthon utat engedhettünk az öröm és a meghatódás könnyeinek, addig vajon mit élhetett át a kommentátor ott kint, abban a pillanatban? Szerintem egy kicsit ilyenkor az övé is lesz az aranyérem, lélekben biztosan. Mert ehhez a szakmához lélek kell, ebben biztos vagyok. Fásultan, unottan, „csaklegyektúlrajta” felfogással ezt nem lehet csinálni. Sőt, a hallgatók és nézők biztos, hogy leszűrik, ha valaki épp nincs a topon. Nos, úgy gondolom Knézy Jenőnél ez soha nem fordult elő. Mikor még ő vezette a meccseket, egyszer sem kellett lehalkítanom a TV-t, pedig fent említettem: Sukerből nem nézte ki a győztes gólt, azon a legendás meccsen…
Hiányzik Knézy Jenő, aki húsz évvel ezelőtt, 2003. június 17-én, nagyon fiatalon, 58 évesen ment el. Legyőzte a betegség, és sajnos ezt a vesztes meccset nem lehet legközelebb kijavítani. Mert egyszerűen nincs legközelebb. Velünk maradnak az emlékek, a felvételek, a hungarikumnak számító mondat: „Jó estét, jó szurkolást!” és a vágy, hogy csak olyan kommentátorok dolgozhassanak most is a különféle TV csatornáknál, mint Knézy Jenő. Aki nagyon magasra tette a mércét, nem csak magának, hanem a fiának is, aki követte édesapját a pályán. Ifj. Knézy Jenő bátran szembenézett az összehasonlítgatással, állta a rosszmájú megjegyzéseket és kiharcolta magának az elismertséget. Ő is a régivágású kommentátor, akinek nem a Google a legjobb a barátja, hanem a tudás, ami a fejében van és amelyet folyamatosan fejleszt egy-egy mérkőzés, nagyobb torna előtt. Édesapja biztosan nagyon büszke rá…
Húsz éve nincs már köztünk az egyik legnagyobb sportriporter, s már én is ki tudok hagyni egy-egy meccset. Már nem fújom a Fradi összeállítását, akkor sem, ha azóta már egyszer visszajutottak a BL-be és derekasan vitézkedtek az Európa Ligában. A kommentátorok nevét sem tudom felsorolni, mert nem sokuk hagyott bennem mély nyomot a munkájával. Ez van, s sajnos attól tartok, nem csak én változtam...
Hiányzik Knézy Jenő eleganciája, megfontolt fanatizmusa, ahogy sokaknak hiányzott Szepesy György is. Minden életszakasznak megvannak a nagy ikonjai. Nekem a fociszerelem mellé Knézy Jenő társult. Előbbi kissé megfakult, ám a legendák emléke viszont soha nem fog, az egyszer biztos…