Azt mondja, nem vándormadár típus, Bácsán nőtt fel, ahol sorsa összeforrt a futballal, és itt is képzeli el az életet – a friss Bácsa szolgálatáért díjas Alföldi Zoltánnal beszélgettünk.

Tősgyökeres bácsai?

Bácsai születésű vagyok, itt nőttem fel az István király utcában. A szülői háztól nagyjából háromszáz méterre volt a pálya, iskola után csak felpattantunk a bringára és már indultunk is focizni. Nyaranta, estefelé harminc-negyven fiatal is összegyűlt itt, olyan sokan voltunk, hogy körmérkőzéseket kellett játszani, hogy mindenki lehetőséget kapjon.

Aztán komolyabb szinten is elkezdett futballozni.

Az NB III.-ig jutottam, a Betka-MÁV DAC-ban játszottam, de huszonnégy éves koromban egy gerincsérülés miatt ezen a szinten abba kellett hagynom a sportot. Az orvosok azt mondták, hogy ha folytatom, komoly gerinckopásom lesz, így szögre akasztottam a stoplist. Persze csak átmenetileg. Amikor éreztem, hogy jobban vagyok, és a szervezetem bírja a nagyobb terhelést, visszajöttem a Bácsához az akkori megye II. osztályba futballozni. Huszonhat évesen kezdtem újra, majd 40 éves koromig játékosedzőként működtem, aztán bekerültem az elnökségbe, társelnök lettem, tavaly óta pedig hivatalosan is elnöki tisztségben folytatom a munkát.

Jól gondolom, hogy az élete Bácsa és a sport?

A második otthonom a focipálya, itt nőttem fel, a sorsom összekapcsolódott a futballal és a bácsai klubbal. Az elmúlt években komoly eszközvásárlásokba és létesítményfejlesztésekbe kezdtünk. Az Üstökös FC-vel és Katona Tibor elnök úrral együttműködve egy kisbácsai sportcentrum kialakításán dolgozunk. Elkészült egy füves és egy műfüves pálya villanyvilágítással, egy fedett műfüves csarnok és egy parkoló. A terveink szerint hamarosan elindul az öltözőépület kialakítása. Klubjaink együttműködnek, a Bácsa FC adja a két felnőttcsapatot, az Üstökös FC pedig az utánpótlást. Háromszáz gyerek focizik nálunk, az ovifocitól kezdve egészen az U19-ig. Húsz felkészült edző, komoly szakmai apparátus segíti őket. Nagyon fontos, hogy értékeket adjunk át ezeknek a fiataloknak és családias légkört teremtsünk, ahová a szülők szívesen hozzák őket. Tényleg komolyan vesszük az utánpótlást: a felnőttcsapataink 80 százaléka saját nevelésű játékosokból áll, a legügyesebbek előtt nyitva az út a tehetségközpontok és az ETO-akadémia felé.

Milyen tervek vannak még a fejében?

A szakmai munkában a kisbácsai sportcentrum befejezése és az átadása a legfontosabb számomra, és hogy a jövőben is kellő számú játékost biztosítsunk a megyei labdarúgásnak. A civil életben 1990 óta az első munkahelyemen dolgozom, távközlési mérnök végzettségem van. A párommal egy 19 és egy 17 éves gyönyörű lányunk van, ők is szinte a bácsai futballpályán nőttek fel, a pályától pár száz méterre építkeztünk, itt élünk, engem minden ideköt. Nem vagyok vándormadár típus, amíg ez a klub létezik, én szeretném segíteni, és majd az aktív korszakom után is kijárni a meccsekre.