Ha a magyarok egységesek, mindig győznek. A magyarok a családjukért és a hazájukért mindenre képesek - hangoztatta a Külgazdasági és Külügyminisztérium kétoldalú kapcsolatokért felelős államtitkára, a térség fideszes országgyűlési képviselője hétfőn Budakeszin.

Menczer Tamás ünnepi beszédében azt mondta, 1956 októberében a magyarok világos, egyértelmű és félreérthetetlen döntést hoztak: a szabadságukat, a függetlenségüket, az önrendelkezésüket nem adják, és ha kell, harcolnak is érte. A nyugati világ nagy szimpátiával figyelte a magyarok szabadságharcát, de segíteni elfelejtett – tette hozzá -, így az 56-osok is tudhatták, hogy a magyarok szabadsága csak a magyaroknak fontos, “a mi harcunkat helyettünk senki nem vívja meg”.

Az 56-osok a legnemesebb célért harcoltak, a családjukért és a hazájukért, ez egyesítette a magyarokat, és ez az egység adta az erőt – emelte ki az államtitkár. Bizonyára voltak, akik féltek, de legyőzték félelmüket – mutatott rá -, mert nem saját maguk, hanem a közösségeik voltak fontosak: a család és a haza.

Ma, a válságok korában, kiemelten fontos tisztázni a szabadság kérdéseit, azaz azt, melyek azok a kérdések, amelyekről kizárólag a magyarok dönthetnek – mondta Menczer Tamás, öt ilyet említve.

Az első a családról, a gyermekről szól: csak a szülő mondhatja meg gyermekének, hogy mi a jó, és mi a rossz, csak ő nevelheti, és csak ő igazíthatja el a világ fontos kérdéseiben. “És ha én azt gondolom, hogy az apa férfi és az anya nő, akkor ez így fog a gyerekem fejében is megmaradni” – jelentette ki.

Hozzátette: de amikor népvándorlás van a világban, a szuverenitás kérdése az is, hogy egy országnak joga van a biztonságát megvédeni, és a szabadság kérdése az is, hogy “csak mi magyarok dönthetjük el, hogy egy háború a mi háborúnk vagy nem a mi háborúnk. És ha mi azt mondjuk, hogy nem a mi háborúnk, és békét akarunk, akkor senki nem kényszeríthet minket bele egy háborúba se”.

Menczer Tamás a szuverenitással kapcsolatban beszélt arról is, hogy az Európai Unió olyan szövetségi rendszer, amelyben ott van Magyarország helye, és amely arra épül, hogy az integrációban minden ország egyenlő, a legfontosabb kérdéseket közösen döntik el, mindenki szava ugyanannyit ér. “Alapvető szabadság kérdése az, hogy ezt megőrizzük” – jelentette ki.

Az ötödik kérdés pedig – folytatta -, hogy a magyarok közösen elért eredményeiről ne mások döntsenek, mert ez lehetetlen és elfogadhatatlan. Hangsúlyozta: nem fizethetik meg a magyar emberek azoknak a döntéseknek az árát, amelyeket nem ők hoztak.

Győri Ottilia (Fidesz-KDNP) polgármester egyebek mellett arról beszélt: 1956 októberében a történelem ismételten bebizonyította, hogy az erő az összefogásban van, “Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség” – idézte Wass Albertet, hozzátéve, hogy közös erővel lehet csak a közös célokat sikeresen elérni. Ismét egyértelművé vált, hogy csak akkor lehet önbecsülésünk, ha mi magunk állunk ki nemzeti érdekeink mellett, ha Magyarországon a magyarok akarata érvényesül és nem másé.

 “Magyarország nem hagyhatta és nem hagyhatja magát betörni, megtörni, mert akkor Magyarország nem lesz többé” – hangsúlyozta a polgármester.

 Az ünnepi megemlékezés részeként nyílt meg Remény és dráma címmel a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Lengyel Intézet szabadtéri fotókiállítása, amelyen Soós Viktor Attila, a bizottság tagjának beszédét Dergán Ádám, a bizottság hivatalának főigazgató-helyettese tolmácsolta.

Azt mondta: a kiállítás az 1956 októberét jellemző reményről és a drámáról szól, valamint a lengyel és a magyar nép közötti szolidaritást idézi fel.

Emlékeztetett arra, hogy a lengyelek és a magyarok sorsa sokszor egybefonódott a történelem folyamán, hozzátéve, az 1956-os esztendő eseményei egyedülálló módon világítottak rá erre a sorsközösségre. A magyarországi drámai események széles körű és tömeges szolidaritási hullámot indítottak el Lengyelországban – idézte fel -, tüntetéseket és támogató gyűléseket tartottak országszerte, pénzt, élelmet és gyógyszereket gyűjtöttek, véradási akciót szerveztek a sebesülteknek.

Úgy fogalmazott: mindennek valós és szimbolikus jelentősége egyaránt meghatározó volt. Bár 1956-ban sem a lengyeleknek, sem a magyaroknak nem sikerült kivívniuk a szabadságukat, az egész világnak megmutatták, hogy “a kommunista diktatúra nem képes elfojtani a szabadságvágyat.”

A megemlékezés koszorúzással folytatódott.