Egy bécsi este Bob Dylannel

Aki még most is így énekel, attól nem kérdezi meg az ember, volt-e gyerekszobája. Mellesleg volt, csak nem látszik rajta. Megengedheti magának. Bob Dylannak hívják, csak úgy mellékesen irodalmi Nobel-díjas, és hétfőn Bécsben lépett fel. Ott voltunk.

A Stadthalle melletti kávézóban egy Budapestről érkező magyar fiú kéri meg a természetesen magyar pincérlányt, hogy nem tud-e neki jegyet szerezni az esti koncertre. Ő nem tud, de a hosszú sor mellett van két jegyüzér, úgyhogy a koncertre bejut a srác, utána gyorsan lerohan a mélygarázsba, s olyan magyarokat keres, akik visszavinnék Budapestre. Talál.

Koncertjáró győriekkel is találkozunk. Dr. Dézsi Csaba András kardiológus professzor és egy osztrák kórházban praktizáló ugyancsak kardiológus fia ül feleségével az egyik bokszban. Három perc alatt mindent elmondanak a 77 éves Bob Dylanról, s korának muzsikusairól, akiktől aláírt lemezeik, pólóik, dobverőik és pengetőik is vannak.

A közönség főleg negyvenesekből és idősebbekből áll, de viszonylag sok a fiatal is. A bejáratnál a motozás mellett a táskákba is belenéznek, a fényképezőgép láttán udvariasan és mentegetőzve figyelmeztetnek, hogy sajnos a művész nem engedi a fotózást. És tényleg.

A színpadon melegsárga fények, hátul hét, filmforgatáskor használatos reflektor, kivetítő nincs, a tér intim, hangulatos, a zenészek fehér zakóban, kalapban. Előzenekar nem játszik, rögtön Dylan kezd, nem szokta köszönteni a közönségét, most sem teszi. Nagyjából a dalok közepén, de inkább a vége felé derül ki, hogy melyik számot is énekli tulajdonképpen. Ha egyáltalán kiderül. Minden át van írva, hangszerelve. A legnagyobb slágereit – ha az ő műfajának dalai illethetők ezzel a kifejezéssel, valószínűleg nem – eszében sincs játszani. Néha kilép a zongora mögül, ilyenkor két mikrofon elé áll, egyikbe kapaszkodik, a másikba énekel. Úgy, ahogy csak ő tud. Hozzáértők szerint jobb a hangja, mint régen volt.

A közönség nemcsak hallja, de tudja is, hogy az élő nagy legendák talán legnagyobbikát látja. A közönséggel nem haverkodik, el se köszön, viszont ráadást ad. A színpadhoz rohanni nem lehet. Marad az állva taps. Hosszan. Jó este volt. Talán az utolsó, amit Bob Dylannal együtt tölthettünk Bécsben.

Hajba Ferenc

Foto: Andrea Orlandi