Adventus Domini – az Úr érkezése, a karácsonyt megelőző négyhetes időszak elnevezése, mely arról szól, hogy valaki jön, érkezik.

Valaki, akit érdemes várni, hiszen ha már négy héten keresztül készülődünk, az azért mégiscsak jelent valamit. Másik oldalon pedig advent elnevezése afelé fordítja a tekintetünket, aki a cselekvője ennek a négyhetes időszaknak.

Gyermekkoromból emlékszem még az adventi koszorú gyertyáinak, a hit, a remény, az öröm és a szeretet üzeneteire, amikor hétről hétre meggyújtottunk egyet közülük. Az időszak dallamaira, melyek kitörölhetetlenül fészkelték be magukat az ember fülébe. A mézeskalács-figurák formáira és különleges ízére. És leginkább arra, ahogyan gyermekként egyszerűen csak hagytuk, hogy megtörténjék velünk az ünnep. Persze láttam a körülöttem élők, szülők és családtagok lázas készülődését, de akkor még gyermekként megadatott a számomra, hogy egyszerűen csak megtörténjen velem az ünnep.

Azóta karácsony „felnőttessé” lett mindannyiunk számára. Mert az, amit gyermekként láttunk a körülöttünk lévő felnőtteken, óhatatlanul utolért és beszippantott mindannyiunkat. Hiszen a család, a gyermekek feladatot állítanak elénk, hogy megtegyük azt, ami rajtunk múlik. Hogy olyan ünnepük lehessen, mint amilyen nekünk is lehetett annak idején.

Talán ilyenkor értjük meg igazán, amit Jézus így fogalmaz meg: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába.” Mert valahogy az ünnep is akkor tud megtörténni velünk, ha ismét gyermekké tudunk válni. Ha megértjük, hogy minden feladatunk mellett nem mi vagyunk ennek az időszaknak a cselekvői, hanem az Isten cselekszik értünk. Ha megértjük Ady sorait:

„De jó volna mindent, mindent

Elfeledni,

De jó volna játszadozó

Gyermek lenni.

Igaz hittel, gyermekszívvel

A világgal

Kibékülni,

Szeretetben üdvözülni.”