Az Aludj máskor! 24 órás diákvetélkedőben a Győr+ Médiánál is teljesítenek feladatokat a részt vevő csapatok. Az alábbi cikkek az ő írásaik, nem a Győr+ Média által készített írások.

Még azelőtt is, mielőtt az időnek neve lett volna, az összes galaxisban élő lény legnagyobb ellensége saját maga volt. Érdes kezek nyúlnak a csillagokért, egyre kétségbeesettebben kapkodva utánuk, miközben a mohóság belülről mérgezi a világot. A sziporkázó égbolt hozza a véget a világra, féltékenységet szítva, az opálkék ég színpadján táncoló csillagok így veszítenek egyre többet színükből és varázsukból, felemészti őket a kapzsiság feneketlen gyomra. Ezt az érzést lehetetlen kontrollálni, eddig senkinek sem sikerült felülkerekednie rajta, megerősíteni, felébreszteni valakiben azonban nagyon könnyű. Bemocskolni a gyermeki ártatlanságot a legyőzhetetlen, kényszerű vágy tintától feketellő, maradandó nyomot hagyó kezeivel; ez egy olyan dolog, amit nagyon könnyen lehet fegyverré változtatni, így alakult meg az ezerarcú tükör. Aki belenéz, az egyre többet és többet kezd el akarni, a kapzsiság láncai ölelik körbe a testét, kiszorítva belőle minden emberséget, hogy pusztítson azért, ami valójában sosem lehet majd az övé. A fényes, ragyogó Napot, a megfáradt, bölcs Holdat és a suhanc csillagokat, az égboltot, a galaxist, az egész világot. Hatalmat akar majd, tiszteletet, de végül mindent el fog veszíteni, hiszen annyira sokat akar, hogy közben az egyetlen dolgot is elveszti, ami valóban az övé; saját magát. A tükör oly domború, hogy az elmét is megcsavarja, megtekergeti, teljesen kifordítva magából azt, aki megérinti. Az idő ugyan megkoptatta már ennek az erejét, alighanem teljesen hatástalanítva ezt a mérget, azonban teljesen sosem fog eltűnni az átka, miszerint aki benne megtekinti önmagát, az sosem fogja újra ugyanúgy látni a világot. Mindig ott lesz az elméjében a tolakodó gondolat, hogy nem elég, amivel rendelkezik; ez lett az emberek végső büntetése.