A közelmúltban Győrben tartott előadást dr. Matuszka Balázs pszichológus, egyetemi docens a transzgenerációs traumákról és következményeikről.

Napjainkban sokat hallani a transzgenerációs elméletről. Valóban meghatározzák az egyén sorsát a családi történések?

A kutatások egybehangzóan azt mutatják, hogy igen, méghozzá elég markánsan. A felnövekedés során a minket érő korai családi élmények, impulzusok, minták meghatározó jellegűek, körülbelül ugyanannyira, mint a genetikai befolyás. Ezektől függ, mennyire leszünk egészségesek, milyen lesz a személyiségünk, milyen betegségeink lesznek, illetve az is, hogy mennyire tudjuk magunkat jól érezni a bőrünkben felnőttkorunkra.

Ezt a tudást felhasználva, hogyan tehetjük jobbá az életünket?

Legyünk tisztában a családi örökséggel, legyünk tudatában mindannak, ami minket ért. Ha valaki ártalmakat, sérelmeket szenvedett el a felnövekedése során, akkor kérjen segítséget. Ugyancsak fontos, hogy tudatos szülői magatartással előzzük meg az ismétlődést. A család olyan közeg legyen, ahol az ember megtanulja, milyen a szeretetteljes kapcsolódás a másik emberhez. Vérteződjön fel azokkal az érzésekkel, készségekkel, bizalommal a világhoz és önmagához, melyek szükségesek az egészséges és produktív élethez. Persze vannak olyan problémák, amelyek az egyéni életünkben gyökereznek, de az is lehet, hogy ezek az egy vagy két generációval korábban élt személyek traumái, melyek hatással vannak a mi jelenünkre, akár kimondatlanul is.

S ezek hogyan öröklődnek?

Pontosan nem tudjuk, de úgy tűnik, hogy van genetikai összetevő is. Viszont ennél is fontosabb az átadás, a tanulás, a minták átörökítése. Egyszerű példa: valakit megharap egy kutya gyerekkorában, s amikor ő válik szülővé, ösztönösen elhúzza a gyerekét, ha meglát egy kutyát. Nem mondja el miért, de a viselkedési mintázat megmarad a gyerekben és „hangtalanul” is megtanulja, hogy a kutyától félni kell. A mélylélektannal foglalkozó, magyar származású pszichoanalitikus, Szondi Lipót dolgozta ki a családi tudattalan fogalmát, amely szerint az őseink életmintái, tapasztalatai tudattalanul munkálkodnak bennünk. Családterápiákban gyakran megfigyelhető, hogy valamelyik felmenő – általában két generációval felettünk – élt át valami szörnyűséget, s ennek a feszültségét, stresszét a leszármazott tapasztalja meg.

Hogyan lehet a transzgenerációs elméletet felhasználni a szenvedélybetegek gyógyításában?

Már régóta tartja magát a vélekedés, hogy a szenvedélybetegség tulajdonképpen a következménye annak a problémahalmaznak, amit valaki az élete során tapasztal, és ennek kapcsán mindenféle rendellenes személyiségműködés, pszichiátriai tünet alakul ki nála. Rossz önértékelés, kóros szeretetlenségérzés, öngyűlölet és az ezekből fakadó szorongás, depresszió. Ennek oldására nyúl az alkoholhoz, droghoz. Mérhető és pontos összefüggések mutathatók ki a gyermekkori ártalmas élményekkel, ilyen az érzelmi, a fizikai, a szexuális bántalmazás, valamint az elhanyagolás, a szenvedélybeteg, börtönviselt szülő, válás vagy a szülő halála. Minél több ilyet él át valaki, annál nagyobb az esély rá, hogy szenvedélybetegség, pszichiátriai probléma alakul ki nála. Sőt mindez a leggyakoribb testi megbetegedésekkel is összefüggésbe hozható, vagyis egy halmozottan hátrányos élményekben bővelkedő gyermekkor általános sérülékenységet képez. Kiút azonban létezik. Lényeges szempont, hogy az ember tudjon segítséget kérni és tudjon kapcsolódni. Egy pozitív, szeretetteljes kapcsolatban meg tudja tanulni, hogy lehet másképpen is élni. Igazán fontos a megelőzés lenne, hogy a következő generáció ne szenvedjen ilyen problémáktól. Az sem mellékes, hogy Magyarországon bővelkedünk a kollektív traumákban, veszteségekben, az elmúlt ötszáz évünk erről szól. Nem volt két olyan egymást követő generáció, amelyik békében tudott volna felnőni. Ez a folyamatos küzdés pedig fenntartja a stresszt. Reméljük, hogy a következő évtizedek biztosítanak számunkra békeidőt, hogy a folyamatosan magunkkal hurcolt sebekből kigyógyulhassunk és egészségesebb generációk követhessék az eddigieket.