A Hefter Galéria és Stúdió üvegcsodái
A Pannonhalmi Bencés Főapátság szomszédságában működik hazánk egyedülálló üveggalériája és stúdiója, mely 2006 óta a magyar kortárs üvegművészet kiállítóhelye és folyamatos bemutatkozási fóruma. A műhelyben a legnagyobb harmóniában alkot együtt apa és fia, a Ferenczy Noémi-díjas üvegművész, Hefter László és Brúnó, aki a művészi szárnyalás mellett irányítja és szervezi a családi vállalkozás mindennapjait. A pannonhalmi helyszínen Farkas Mónika kereste fel őket.
Miért pont Pannonhalma?
Hefter László: A ’90-es években az apátság felújításra került, az üvegablakait én restauráltam. Mindig nagyon jó kapcsolatom volt a bencés szerzetesekkel, akiktől sok segítséget kaptam munkámhoz. Közben megszerettem ezt a helyet, a környezetet és az itt élő embereket. Mivel ez egy kulturális, vallási és turisztikai központ, adódott az ötlet, hogy ideális helyszín volna egy művészeti centrum kialakítására. Van ennek a helynek egy olyan kisugárzása, ami inspirálólag hat ránk, ugyanakkor ezt a természeti környezetet ápolni és fenntartani is tudni kell.
Brúnó, Önnek mit jelent a hely szelleme? Hogyan kapcsolódik Pannonhalmához?
Hefter Brúnó: Én eredetileg győri vagyok, a városban élek a családommal. A munkánknak köszönhetően Pannonhalma végül is a mindennapi életünk része lett, mindennap a feleségemmel járok ki, aki szintén a galériában dolgozik. Erősen kapcsolódunk a műtárgyakhoz, a természethez és a lokális turisztikai dimenziókhoz.
A kiállítótér egy befogadó hely, lehetőséget teremtenek fiatal iparművészeknek is, hogy bemutatkozzanak.
H.L.: Igen, de valójában minden korosztálynak. Állandó kiállításunkban olyanok is vannak, akik éppen most végezték az Iparművészeti Egyetemet, és vannak olyanok is, akik már nincsenek köztünk. Meghatározó, jeles képviselői az üvegművészetnek, akik már letettek olyan értékeket, melyekben új érzések, új meglátások vannak, úgy közelítettek az üvegművészethez, olyan asszociációkat adtak, melyekben saját lelkünk legjobb tulajdonságait is képesek vagyunk felismerni.
Mit jelent bizonyos keretek között, mégis sok emberhez szólni egy-egy köztéri alkotással?
H. B.: Az ismert Jedlik-szódásüveghez egyszerű, hisz egy olyan szimbólumról van szó, amihez az emberek vizuálisan is könnyen tudnak viszonyulni. A Pannonhalmi Pannon Történet térplasztikánk már egy találkozási pont, ahol az ott élők összejönnek, és interakcióba kerülnek egymással. A mű konkrétan egy talajfuratot ábrázol, az üveg és a gránit váltakozása és ritmusa különböző történeti korokat szimbolizál. A győri temetőben található lélekkapu az átlépést ábrázolja, ami minden vallás számára értelmezhető, nem véletlenül került a ravatalozó elé. Saját munkám pedig a megújult győri élményfürdőben, a japán szaunában látható, mely ultraviola és piros színekben pompázik egy fekete háttérben. Itt adott volt az építészeti koncepció, a szaunatérhez kellett alkalmazkodni. Egy olyan ritmusban gondolkoztam, ami az energikus és a nyugodtabb állapotok váltakozására reagál, a gazdag japán ornamentális kincsanyaggal.
H. L.: Nagyon érdekes dolog megtapasztalni, ahogy az emberek reagálnak a világra. Hisz 30, 50 vagy 70 éves korában rengeteg olyan tapasztalatot szerez már a különböző generációkhoz kapcsolódva, ami beleég az emberbe, erre már tud építkezni, tovább tudja azt gondolni. Nagyon fontos az is, hogy mindig kreatívan és sokszínűen álljunk a dolgokhoz, például 5 éves unokámmal való játékosságban is ezen van a hangsúly, hogy ez erősödjön benne. A játékszenvedély, a kreativitás, a különböző színekhez, formákhoz, a természethez való érzékenység, a tárgyakhoz való kötődés egész életen át elkísér.
László, tavaly töltötte 80. születésnapját, a mai napig hihetetlen aktív. Sohasem próbálták meg bizonyos keretek közé szorítani gondolkodását, a szabad művészethez való jogát?
H. L.: Nem hagytam magam. Persze vannak kényszerpályák, amiket meg kell csinálni, de a belső szabadságot muszáj kiélni. Az üvegművészetben önmagunkat kell kitalálni az alkotás öröme által, ugyanakkor állandó változásban vagyunk, az ehhez való alkalmazkodásunk alakítja igazán karakterünket, egyéniségünket. A művészeknek is kell egyfajta olyan belső késztetés és tartás, amitől nem lehet őket eltéríteni. Ha a pedig a kultúrában dolgozunk, kell, hogy mindig képviseljünk egy intellektuális szintet, ennél lejjebb pedig sohase adjuk.
A teljes beszélgetés a Győr+ Este műsorában hangzott el:
Galéria: Ács Tamás
