A harminc fokos hőséget a Roland Garros center pályáján vagy ötvennek érzi az ember, a levegő se mozdul, életét adná egy zuhanyért, esetleg egy hideg sörért, de még egy nagyobb jégkockáért is. Viszont ott van a mérleg másik serpenyője: lehet, hogy utolsó nagy világversenyén láthatja élőben a valaha volt egyik legjobb teniszezőt. És csak hogy emeljük a tétet: egy másik legendával meccsel. Nadal-Djokovic párharc, 15 ezer néző előtt. Ugye, hogy érthető, ha mégis azért imádkozik mindenki a tűző napon, hogy minél tovább tartson ez a meccs, és legyen ez a tenisz soha véget nem érő pillanata?!
Már a bejutásért is óriási küzdelem folyt, hiszen kis túlzással az egész világ ezt a mérkőzést nézte. A sajtó szektor fullon, előtte kígyózó sor. Fél óra múlva még többen. Esélytelen, trükk nélkül ez nem megy, szóval átsétáltam a szurkolók közé, és beálltam egy nézői sorba a középső lelátónál, majd annyit mondtam a jegyeket ellenőrző hölgynek, hogy engedjen be, megtelt a média lelátó. Meglepődött, de beengedett. A legjobb helyre. Ez gyors és egyszerű volt, ez pedig engem lepett meg.
Rafael Nadal lassan 39 éves, nincs olyan cím amit ne nyert volna meg, és valószínűleg nincs olyan porcikája sem, ami még ne fájna. Csodálatos karrierje csúcsán már túl van, az olimpiát még vállalta egyesben és párosban is, mert ameddig lehet nyerni akar, és nem adja fel csak úgy.
Rafa örök, és ha visszavonul, a sportág történetének legjobb korszakából, a Federer-Nadal-Djokovic érából már csak a szerb marad hírmondónak. De amíg itt van élvezni kell a játékát és azt ami, és aki ő a tenisznek. Fucsovics Marci az első fordulóban legyőzhette volna, közel állt hozzá, ám a legendás őserő, az akarat, tapasztalat, tudás nem hazudik, a spanyol a végét jobban bírta, és ami fontos, megmutatta a sztár mögött az embert.
Amikor szoros állásnál, iszonyat feszültségben, Marci egy sakk-mattig játszott, hosszú labdamenetet nyert, Rafa megtapsolta. Nekem ez volt az olimpia eddigi legszebb pillanata, megelőzve még azt is, ahogy ezek a sztárok az újságírókkal viselkedtek.
Gondoljunk csak bele: van egy több órás meccs, ami után még lehet, hogy párosban is ki kell állni, interjút kell adni a tévéknek külön-külön, aztán egy nagy sajtótájékoztató és utána még irány a mixed zóna, vagyis az interjú terület az újságíróknak. Nyűg az egész, és ezek a játékosok mégis kedvesek mindenkivel. Stan Wawrinka is, Gäel Monfils is, Tsitsipas is poénkodik, mosolyog, válaszol. Nadal szintén. Elismerően nyilatkozik Fucsovicsról, majd másnap Djokovicról is. Még azt az ügyefogyott újságírót se küldi el a fenébe, aki tapintatlanul utalgat arra, hogy mikor vonul vissza.
Apropó, Djokovic: talpig úriember volt szintén, hiszen borította ki az sem, hogy a lelátón a “Vamos Rafa!” sokkal hangosabb volt, mint a “Lets go Nole!”, és szinte mindenki az ellenfelének szurkolt. Az újságíróknak úgy beszélt Nadalról, ahogy azt illene mindenkinek, és ami megadta a sava-borsát az egésznek, régi közös emlékeket is bedobott a pályafutásukból, a valaha lejátszott leghosszabb Grand Slam döntőtől a rekordokig.
Szóval emberi, egyszerre élvezetes és rendkívül megható pillanata volt ez kettőjük rivalizálásának, ami nélkül sokkal szegényebb lesz a tenisz. De reméljük mindketten maradnak még egy darabig.