Egymást érik a kerek évfordulók a Győri Nemzeti Színház fantasztikus művészének életében. Jáger András szeptember 9-én ünnepelte 60. születésnapját, 40 éve van a pályán, mely hobbija és hivatása is egyben, és ha ez még nem lenne elég, három évtizede már annak, hogy a győri teátrumhoz szerződött, a társulathoz, melynek tagjaira második családjaként tekint. Szerető férj, kétgyermekes édesapa, négyszeres nagypapa! Az örökifjú színésszel beszélgettünk éppen azon a bizonyos hatodik X-en!

Hogy indult a reggeled? Jól ébredtél?

Jáger András: Kicsit fáradtan, mert éjszaka még volt egy utam Budapestre, úgyhogy gyorsan kellett sokat aludni. De jól persze, csodásan indult, folyamatosan csörög a telefonom, érkeznek a közösségi oldalon az értesítések, nagyon jóleső érzés, hogy ilyen sokan gondolnak rám és szeretnek.

Azért ha nem is minden születésnapon, de ezeken a jubileumokon picit számot vet az ember az elmúlt időszakról…

J.A.: Abszolút, ráadásul nálam kis csúszással ugyan, de összesimulnak az évfordulók. Hisz azon túl, hogy 60 éves vagyok, picivel több mint 30 éve lehetek szerves része a győri színháznak, jövőre pedig 40 éve lesz már annak, hogy először színpadra álltam. Egészen 1985-ig Zalaegerszegig kell visszapörgetni az idő kerekét, de igaz ami igaz, a szüleim szerint már 3 évesen is szerettem produkálni magam. Kaptam a nagybátyámtól egy mikrofont, ő maga esztergálta és az volt a kedvenc játékszerem. Néztük a Ki mit tud!-ot és az összes előadót utánoztam. Aztán elég gátlásos lettem és valahogy elmúltak az ilyen ambíciók. Erdésznek, de még ügyvédnek is készültem, később aztán rájöttem, hogy ez mind csak pótcselekvés, inkább csak ezen szakmák játékossága érdekelt, hogy beleéljem magam ezekbe a szerepekbe. Közben azért szerepelgettem, verset mondtam és a középiskolában kerültem közelebb a zenéléshez is.

Jött a felvételi, néztem a tájékoztató könyvet és akkor olyan egyértelmű volt, hogy csak a színművészeti érdekel. Igaz a már említett gátlásosságom megmaradt, ezért rendezőnek jelentkeztem, de a felvételin a nagy színházrendezők feltették a kérdést, hogy miért nem leszek mégiscsak színész? Hatszor felvételiztem, sosem vettek fel, papíron bölcsész lettem, de a mesterségem mégiscsak a színészet…

Mi volt az első meghatározó élményed?

J.A.: Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színházban nem statisztaként kezdtem, hanem rögtön kaptam egy szerepet. És valami egészen különleges élmény volt, ahogy már a premieren tapsolt a közönség, pedig nem is ismertek. Nem volt ebben semmi tudatosság, csak valamit jól elkaptam a bolondos, sváb inas karakterében. Egy kolléga is látott, aki maszekban rendezett és felkért, hogy elvállalnék e egy főszerepet egy Görgey Gábor darabban. A művet aztán látta a színház vezetősége, felvették a repertoárra és hetvenszer játszottuk, tényleg meghatározó élmény volt.

Várpalotán születtél, Zalaegerszegen léptél először színpadra, de hogyan kerültél végül Győrbe?

J.A.: Zalaegerszegen szép feladatokat kaptam, ott voltam stúdiós is, de azt éreztem, hogy „az Andris a mi kutyánk kölyke.” Szabadulni akartam ettől az érzéstől, szerettem volna háló nélkül játszani. Akkor már ismertem a feleségem, abban az időben kezdtük a közös életünket. Lekerültem Szegedre, Korcsmáros György volt az igazgató, és mikor átvette a győri teátrum vezetését megkerestem, ő pedig szerencsére örömmel fogadott. Kicsi gyerekkel, tesóval a pocakban lettünk 1993-ban kisalföldiek, amit azóta sem bántuk meg, szeretjük a várost, s bár az agglomerációban élünk, mondhatom, hogy igazi lokálpatriótákká váltunk.

A társulat a második családod, szereted a csapatot és ők is borzasztóan szeretnek és tisztelnek, ezt bizonyítja az a meglepetés is, amivel a hatvanadik születésnapodon köszöntöttek.

J.A.: Nagyon friss az élmény, most is befátyolosodik a szemem…Ott állt a társulat a házunk előtt és szerenádot énekelt. Egy színi társulat valóban egy nagy család. Az első közös emlékeink több évtizedre nyúlnak vissza, és olyan, mintha csak tegnap lett volna. Nem tűnik fel a változás még magammal szemben sem, csak ha megnézem a régi képeket, olyankor ráeszmélek, hogy atyaég, hová tűnt a hajam és a pocak is egy kicsit megereszkedett (nevet).

Hogyan viseled az ilyen változásokat, könnyen kezeled az öregedést?

J.A.: Nem panaszkodom, sőt! Tényleg azt gondolom, hogy a kor az csak egy szám. Elsőre talán furcsán hangzik, de sokkal fiatalabbnak érzem magam a korosztályomnál. A velem egykorúakkal nehezebben is találom meg a közös hangot, túlnyomórészt a negyvenesekkel barátkozom. Nemrégiben a 94 éves Clint Eastwoodot kérdezték arról mi a titka, hogy ma is ilyen aktív. Azt válaszolta: „az, hogy nem engedem be az öregembert.” Igyekszem én is odafigyelni a testem jelzéseire, a táplálkozásra, rengeteg tervem van, kirepültek a gyerekek, élvezzük a feleségemmel az életet.

Mire vagy a legbüszkébb? Van esetleg hiányérzeted?

J.A.: Természetesen a családomra. Van persze az emberben hiányérzet a szakmájával kapcsolatban, hogy mit nem játszott el, amiben szívesen megmutatta volna magát. Ez múló dolog, akkor duzzogok egy kicsit rajta, hogy na ez is elment, de aztán ennyi, az élet megy tovább. Hiszen közben van egy harmonikus, boldog, családi hátterem. Ha előretekintek, hogy hogyan látom magam mondjuk 15-20 éve múlva? Azt szoktam mondani, hogy ha egy pubban bluest játszhatok majd, az nagyon klassz lenne, de remélem előtte még megtalál jó néhány olyan szerep, ami nekem és a közönségnek is örömet okoz majd. A Lear király és Prospero bőrébe még nem bújtam bele, de ha valakinek eszébe jutnék, az jó lenne…

Televíziós szerkesztő: Ficsór Dávid