Mire ezeket a sorokat olvassák, reméljük, már jobb lesz a helyzet. Mert most még nem tudni, mi lesz…
Csak jön a víz és megfeszített erővel dolgoznak a szakemberek, a katonák, a tűzoltók, az önkéntesek, és akiket kihagytam, azoktól elnézést. A víz tanítson! Mert képes rá, hogy megmutassa, hogy bár nagyra vagyunk a fejlődésekkel, a természet diktál. Mi pedig alkalmazkodhatunk és a fejlődéseket a védekezésre használhatjuk fel. Szó se róla, ez is hatalmas eredmény. Viszont ha egy kicsit körülnézünk, megint csak azt látjuk: a bajban jön meg az összefogás, mert akkor tényleg megmutatjuk, mire vagyunk képesek együtt. A kérdés az, hogy miért kell ahhoz mindig valami kritikus élethelyzet, hogy vállt vállnak vetve dolgozzunk? Nekünk Mohács kell, de tényleg?! Ady Endre óta nincs változás és ez roppant szomorú.
Lehet mutogatni körbe Európát, hogy onnan is csak a gyűlölködés árad, akkor mi miért ne tegyük ugyanezt?! Azért, mert nem egészséges, mert ártunk vele magunknak és másoknak is. A jó szó, a kézfogás, a szomszédhoz való érdeklődő becsengetés ne legyen veszélyes helyzetekhez kötve. A szakembereket, a katonákat, a tűzoltókat, az önkénteseket ne csak akkor tiszteljük, ha konkrétan megvédenek bennünket. Mert ők bizony mindennap ott vannak a háttérben, csak akkor nem látjuk őket. Tegyük le a telefont, a billentyűzetet, a fotelhuszárok ideje lejárt. Tanítson minket a víz, hogy lehet máshogy is élni és mutassuk meg: már nem kell nekünk Mohács ahhoz, hogy számíthassunk egymásra…
(Az írás a Győr+ Hetilap legfrissebb számában jelent meg.)