Gyerekkoromban, a nyolcvanas években még úri hóbortnak számított ölebeket tartani. – Venesz Klaudia gondolatai az állatok világnapja kapcsán.
A háztájit is csak kettő, vagy éppen négy lábon járó élelmiszerként, darabra tartották számon, a macska egerészett, a kutya is dolgozott, és e két utóbbinak is csak azért volt neve, hogy ne „az egyik” és „a másik” legyen a megkülönböztetés módja. Nagyapám famíliájában tartottak először kedvtelésből állatokat: a nagyra becsült postagalambok és a kalitkában trillázó kanárik büszkeséggel töltötték el.
Az emberek aztán idővel rájöttek, hogy a közelükben élő kedvencek az eléjük tett táplálékot, a törődést mérhetetlen mennyiségű, és ami a legfontosabb: feltétlen szeretettel hálálják meg. A szociális kapcsolatok beszűkülésével, az egyre hatalmasodó idegen-érzéssel kerültek egyre közelebb hozzánk a kisállatok, és tették otthonná lakásainkat. Végre elkezdett számítani az ő életük is, a jobb érzésűek nem hagyják láncra verve tartani az ebeket és segítenek az út szélén hagyott, „felesleges szaporulatot” gondoskodó gazdához kerülni. Míg e sorokat írom, két kedvencem lassú, nyugodt szuszogását hallgatom. Púder macska nagy műgonddal „dagasztotta ideálisra” a fekhelyét, Csipke (aki nem kutya, hanem puli) hűen őrzi álmát. Ezt a nyugalmat a szerkesztőségben sem kell megmagyaráznom, túlzás nélkül állíthatom, hogy minden munkatársam egyetért abban, hogy a társállatainknak csupán egyetlen hibájuk van: nem élnek elég sokáig.