Legendaként emlegetik Győrött a város legrégebbi cukrászdáját, a Lelóczky Gyula által 1885-ben alapított Lelót, valamint a Corsót. Az ugyancsak Gyula névre hallgató unokája örökölte volna a népszerű és elegáns süteményházakat, de a szocializmus időszakában államosították őket. Az ifjabb Lelóczky Gyula pap lett, ciszterci atya, aki most Dallasban él, 93 éves. Rövidesen angolul is megjelenik All Is Grace! My Is Grace! (Kegyelem az egész életem) című önéletrajza. Vele beszélgettünk sorsáról, s élete hol édes, hol keserű ízeiről.

„Édes” gyerekkora volt?

Hát nem annyira, én és két testvérem sem evett több süteményt, mint a többi gyerek. Azt mondták a szüleim, „megeszed a hasznot.”

Mi volt a titka ennek a két belvárosi cukrászdának?

A sütemények messze földön híres minősége, valamint a cukrászdák rendkívüli eleganciája.

Olvastam, hogy amikor Sárváron járt a bajor királyi család, önöktől rendelték meg a süteményeket.

Ezt nem tudtam, de büszkén veszem tudomásul. Nagyobb püspöki ebédekre is tőlünk rendeltek tortákat.

Önnek mi volt a kedvence?

A bohémszelet, a csodás csokoládébomba.

Hogyan alakult a sorsa, miként teltek a felnőtté érés kalandos évei?

Az elemi iskola első négy osztályát Győrött végeztem el. Vasárnaponként osztálytársaimmal jártam szentmisére. A prédikáció felnőtteknek szólt, nem sokat értettem belőle, inkább azzal foglalkoztam, hogy ujjaimon számoltam, hányszor említi a pap Jézus nevét a szentbeszéd során. Az első igazán nagy változás életemben akkor történt, amikor első gimnáziumba szüleim Pannonhalmára, a bencések akkor vadonatúj gimnáziumába írattak be. Itt csepegett, szivárgott lelkem mélyére még öntudatlanul a kolostori élet szeretete.

Hány évet töltött Pannonhalmán?

Négy évet, a második világháború viharos éveiben; tanulmányaimat Győrött folytattam, kereskedelmi középiskolában, mert családi döntés eredményeként nekem kellett volna folytatnom a hatvanéves Lelóczky cukrászcég működését. A kommunizmus éviben a kormányzat családomat fokozatosan mindenétől megfosztotta. Előbb a Corsót vették el, majd a „főüzletet” is. Az államosítás után anyám savanyúkáposzta- üzemben „hányta” a káposztát, apám a MÉH fémgyűjtő lovas kocsiján ült és ő adott pár forintot a beszolgáltatott fémekért. 1950-ben érettségiztem, de egyetlen egyetemre se vettek fel, mivel „betelt a létszám.” Két évig Győrött, a Belföldi Szállítmányozási Vállalatnál dolgoztam könyvelőként.

Önéletrajza szerint 1950-től több titkos lelkigyakorlaton vett részt.

Ezek többségét én és barátaim szerveztük. Piarista és bencés papokat kértünk fel vezetőnek. A Szent Imre-templom hősi plébánosa, Szelestey atya megengedte, hogy ezeket az ő plébániáján tartsuk. Az első lelkigyakorlat kisiskolások számára tervezett hitoktatás beindítása volt. A másodiknak az előadásai a nyolc boldogságról szóltak. Aztán jöttek a következők.

Hogyan került a zirci cisztercitákhoz?

Anyám egyik munkatársa révén 1952-ben sikerült bejutnom a budapesti Apáczai Csere János Főiskolára, a könyvtáros szakra. A fővárosba költöztem. Vasárnaponként az egyetemi templomba jártam a kispapok által énekelt gregorián szentmisére. E misék egyikén szinte felhőként szállt rám a tudat, hogy nekem itt a helyem, monasztikus szerzetes akarok lenni. Később atyai jó barátom, a ciszterci Rónay Detre atya, aki a szerzetesek szétszóratása után Győrött lakott, tudatta velem, hogy a ciszterci rend a feloszlatás után titokban folytatja működését. Azonnal csatlakozni akartam. Detre atya utasítása szerint egyik vasárnap este a városmajori parkban, a Beethoven-szobornál kellett találkoznom „egy fehér ruhás úrral”. Találkoztunk is, és az úr Sigmond Lóránt ciszterci atya, a rend akkori vezetője volt, mivel a zirci apátot akkor már bebörtönözték. Órák hosszat beszélgettünk a parkban. Mikor elváltunk, Lóránt atya egy budai kertes ház címét adta meg, hogy ott a következő vasárnap kora délelőtt egy albérleti szobában a novíciusjelöltekkel találkozzam. Így vette kezdetét a zug-ciszterci életem. A vasárnapokat öten fiatalok egy-egy ciszterci atya társaságában ebben a kis szobában töltöttük oktatással, imával. 1954 februárjában került sor a beöltözésre, amikor egyhetes lelkigyakorlat után, szentmise keretében felvettük a ciszterci novíciusok fehér ruháját, és azt körülbelül 7 óra hosszat ugyanabban a szobában viselhettük is. Aztán vissza kellett térnünk a civil életbe. De amikor este a behavazott tájban a villamosmegálló felé gyalogoltam, körülvett a gondolat, hogy most minden, de minden hófehér. Ez a zug-ciszterci életem 1956 novemberéig tartott.

Hogyan folytatódott az élete az 1956-os forradalom után?

Aztán jött november 4. A levert forradalom után Lóránt atya a világban élő ciszterci kispapokat Rómába küldte, hogy ott folytassák tanulmányaikat. Római tanulmányaimat 1964-ben fejeztem be, akkor kerültem az USA-ba. A második világháborút követően, kis csoportokban 1955-ig 35 magyar ciszterci vándorolt ki Amerikába, papok is, növendékek is. Először egy Wisconsin államban fekvő ciszterci monostorban telepedtek le, de mivel ott nem lehetett középiskolát nyitni, új otthont kerestek. Ez 1952-ben sikerrel járt. A texasi Dallas egyházmegye püspöke egyetem felállítását tervezte, és ahhoz keresett tanárokat, így a ciszterci közösség Dallasban talált otthonra 1955-ben. Az egyetem 1956 őszén nyitotta meg kapuit, és az első tanári karban kilenc magyar ciszterci atya kapott állást. A növekvő magyar közösség 1962-ben középiskolát is nyitott Cistercian Preparatory School néven, a régi magyar nyolcosztályos gimnáziumok mintájára. Az iskola ma már hatvan éve virágzik, és én 1965-től 2011-ig abban az iskolában tanítottam és dolgoztam könyvtárosként. Az 1989-es magyarországi rendszerváltozás után két évet ismét Rómában töltöttem, mint a Magyarországról érkezett ciszterci kispapok elöljárója.

Mit tart a legfontosabbnak az ember életében?

Minden ember életében a legfontosabb Isten megismerése, szeretete, és Isten akarata szerinti élete. Isten közelében, Isten barátjaként élni. Minden más – bár fontos – részlet (mint család, haza, szakma, barátság, művészetek) másodlagos, illetve csak ennek az elsőnek az állandó követése vezethet minden másodlagos törekvést is az igazi boldogságra.

Hogy szolgál most az egészsége?

Nem akarom elhinni, hogy 93. évem napjait taposom. Persze, egy ilyen magas életkorra az ember már összeszed mindenféle bajt és korlátozást. Igazán csak egy komoly betegségem van, a COPD. Ezt a maradandó tüdőkárosodást 2020-ban szedtem össze, egy meglehetős súlyos lefolyású Covid-betegséggel. Emiatt állandóan, éjjel-nappal extra oxigént kell belélegeznem, szobám tele van oxigéngyártó gépekkel meg ezt az „élenyt” az orromba szállító csövekkel. Szobámon kívül járókerettel járok, az oxigénpalack éppen beleillik a járókeretembe. Angolul már megjelent az életem története, most várom annak magyar nyelvű kiadását.