Budapesten tartották Kollár István Alzheimer című egyórás dokumentumfilmjének bemutatóját, amelyre a betegséggel foglalkozó szakembereken kívül az érintett hozzátartozókat és a sajtó képviselőit hívták meg.

A győri filmes szakember a ma már népbetegségnek számító Alzheimer-kórról szóló filmjével azt szeretné elérni, hogy minél szélesebb körben szerezzen tudomást róla a társadalom, és ne féljünk tőle, ne tabuként kezeljük vagy stigmaként bélyegezzük meg a betegségben szenvedőket és hozzátartozóikat, hanem a lehető legtöbb ismeretet szerezzük meg az Alzheimer-kórról, amelynek kialakulását még nem fejtette meg az orvostudomány, gyógyszer és terápia még nem létezik rá, de harminc év múlva a világ 65 év feletti népességének harmadát fogják diagnosztizálni ezzel a betegséggel.

Öt év alatt saját forrásból készült el Kollár István filmje, amely nem dokumentumfilmnek indult, saját bevallása szerint filmbemutatót készített, mert a 60 percben látottak, hallottak mintegy gondolatébresztők, valójában az első részét forgatta csak le az általa elképzelt és a betegségre minden oldalról bemutatni szándékozó, lehetséges 10-15 részes dokumentumfilm sorozatnak.

A film minden témát érint, ami az Alzheimer-kórral kapcsolatban felmerül, felvet kérdéseket, de nem mond válaszokat, nem ad konkrét tanácsokat, csak rávilágít arra, amiről beszélni kellene.

Miközben sok jó ember, sok jó dolgot tesz a demenciával élőkért és az őket ápoló, gondozó hozzátartozókért Magyarországon, mégis hiányzik a társadalmi összefogás és az egészségügyben az egységes koncepció, amelyre ugyanúgy szükség lenne, ahogy már több nyugat-európai országban felismerték, és amelyre példákat is láthattunk a bemutató során.

Kollár István szerint a 24. órában vagyunk, hogy tegyünk valamit, hiszen hazánkban kb. 250 ezerre tehető az Alzheimer-betegek száma, és ha az őket gondozó, ápoló és érintett családtagokat is figyelembe vesszük, akkor milliós nagyságrendről beszélünk, amely Magyarország népességét tekintve meglehetősen nagy szám.

A film elindítója és egyben eszköze is lehet annak, hogy szakemberek, hozzátartozók beszéljenek a betegségről úgy, hogy mindenkihez eljusson, mivel jelenleg nagyon kevés információnk van az Alzheimer-betegségről, és a kulcs a szemléletváltásban van, amelyhez a társadalom érzékenyítése a toleranciára elengedhetetlen. A film készítője szerint is fel kell ismerni annak jelentőségét, hogy ismeretek birtokában a betegség diagnosztizálásától kezdve lehetőség van arra, hogy tudatosan készüljünk rá, mert sokkal egyszerűbb úgy megbirkózni az egészségügyi és szociális területen dolgozó szakemberekre vagy hozzátartozókra váró feladattal, ha tudjuk, milyen ennek a betegségnek a lefolyása. És amit nem szabad elfelejteni: az Alzheimer-kór sem válogat, bárki, bármikor érintett lehet, akár betegként, akár hozzátartozóként. A segítséget pedig már az is jelentheti, ahogy a filmben az egyik hozzátartozó mondja meghatottan, hogy érzi: nincs egyedül.