A naptári év 74. napja mindig különleges. Pár évvel ezelőtt még nyugodtan leírhattuk volna, hogy a tél erre az időszakra már kitombolta magát, és március idusán már a tavasz közeledtének örülhetünk. Az elmúlt évek tapasztalata azonban még zimankót sejtet, egy utolsó lehűlést, aminek következtében még eshet pár centi hó, és bosszankodhatunk az elszenvedett károkon. Pedig talán csak a lelkünknek fáj igazán.
Hiszen ha március 15-e, akkor piros-fehér-zöld a magyar ember szíve. A három szín az iménti sorrendben jelképezi az erőt, a hűséget és a reményt. A vér keringése, a fény mindennapos eljövetele, a zsenge hajtások megjelenése. Mindezek hozzánk tartoznak. Miként ma az életet továbbadó új magba vetett bizalmunk, úgy 1848. március 15-én a márciusi ifjakba vetett hit határozta meg nemzetünk jövőjét. A forradalmi hullám két nap alatt ért el Bécsből Pestre, ahol a szellemi élet vezéreinek – Petőfinek, Vasvárinak, Jókainak – köszönhetően vér nélkül győzött az igazság.
Az ifjúság karon ragadta egymást. A Pilvax Kávéháztól az Egyetem téren át egészen Landerer nyomdájáig hullámzott a tömeg, ahol kinyomtatták – az azóta március 15-ét nagyszerűen szimbolizáló – Nemzeti dalt és a Tizenkét pontot. A megmozdulás sikeressége hatással volt a további eseményekre is: bő egy héttel később megalakult az első felelős magyar kormány; majd elfogadták az áprilisi törvényeket, melyeknek köszönhetően megindulhatott a magyar polgárosodás. Március 15. most is egy velünk. Petőfi kézen ragad minket. Gyermekeink büszkén készülnek a megemlékezésekre. Ünneplő ruhába öltözünk. Felvesszük a márciusi szél ellen védő kabátokat, s mint annak idején a kabát hajtókájára, szívünk fölé helyezett háromszín kokárdával megyünk ki az utcára, gondolatainkban a Nemzeti dal soraival.
Sándor Kristóf
Fotó: O. Jakócs Péter