„Vár állott, most kőhalom" – Kölcsey ismert verssorát akár az egykor hatalmas méretű, győri várra is kölcsön vehetnénk. Mi vezetett ahhoz, hogy az erődítmény jelentős részét megsemmisítsék? Erről ír Hegedüs Péter a Bulvár Anno sorozat következő részében.

1809. november 28-án a megszálló napóleoni hadsereg műszaki alakulatai lyukakat ütöttek a győri vár falaiba, amelyekbe összesen 18 tonna lőport töltöttek. Elsőként a bástyákat döntötték romba, majd a falakat is több helyen levegőbe repítették. A három évszázada álló vár majdnem teljesen megsemmisült.

A négy folyó határolta vidéken – Arrabona néven – elsőként a rómaiak hoztak létre egy palánkerődöt Pannónia provincia védelmére. A honfoglalást követően Szent István királyunk ennek helyére rendelte egy földvár építését, amely meglepő módon még a tatár hordáknak is ellenállt két évszázaddal később. A XVI. századi török invázió azonban magával hozta a tüzérség és a korszerű ostromtechnika korát, amelynek már nem tudott ellenállni. Az oszmánoknak egy Bécset támadó hadjárat elindításához szükségük volt egy ilyen jelentős stratégiai erődítményre, ezért 1594 szeptemberében megostromolták és elfoglalták a várat. A „tartós haszonbérlet” szerencsére nem bizonyult hosszúnak, ugyanis négy évvel később a császári és királyi sereg a híres „vaskakas-csellel” visszafoglalta a várat, amely többé nem is került török kézbe. Mindehhez azonban elkerülhetetlenné vált a vár évtizedekig tartó megerősítése.

Ebben kiemelkedő szerepet játszottak a zseniális olasz mérnökök, akik korszerű fülesbástyákat (Kastély, Sforza, Magyar, Császár, Új, Közép, Szentdombi és Duna) terveztek rá. A várat – amelyet akkoriban Európa legkorszerűbb katonai létesítményének tartottak – északról a Mosoni-Duna, nyugatról pedig a Rába deltája védte. A déli és keleti oldalon vizesárkot ástak, amelyet folyóvízzel töltöttek fel. Hogy az építési anyagokon már akkor is nyerészkedhettek az élelmes vállalkozók, arra egy 1680-as baleset is rávilágíthat. Ekkor zúzta ugyanis halálra egy lezuhanó gerenda a vár akkori főparancsnokát, a híres generálist, gróf Montecuccolit.

Az utolsó nagy megpróbáltatást a napóleoni hadak megjelenése jelentette. Miután a franciák 1809 nyarán, a kismegyeri csatában szétkergették a nemesi felkelőket, június 15-én megkezdték a város lövetését. Péchy Mihály mérnök-ezredes ezért arra utasította embereit, hogy a kövezetre szórjanak trágyát és szalmát, hogy a becsapódó lövegek pusztító hatását ezzel is enyhítsék. Miután a beígért felmentő seregnek híre-hamva sem volt, a parancsnok végül feladta a már csaknem teljesen szétlőtt várat. Az osztrákokkal aláírt októberi békemegállapodás elrendelte többek között a győri erődítmény lerombolását is. 1820-ra a védműveket és a bástyarendszert is teljesen felszámolták. Csupán a Rába parti Kastély-bástya és a Sforza-félbástya maradt épen, melyek tövében ma már valamivel nagyobb eséllyel bukkanunk turbékoló szerelmespárokra, mint török vagy francia ostromlókra.