Halászlé, töltött káposzta, bejgli – az ünnepi menüsor elmaradhatatlan fogásai. De vajon miért pont ezek kerülnek ilyenkor az asztalunkra? Dr. Lanczendorfer Zsuzsanna néprajzkutatót, mestertanárt, a Széchenyi István Egyetem docensét kértük fel egy kis ünnepi ízmagyarázatra.

A szenteste még böjti nap

Bármilyen furcsának is tűnik elsőre, december 24-e, vagyis a szenteste napja a hagyomány szerint még böjti nap. Ezt az időszakot a régiek örvendező böjtnek, vagy advent böjtjének, magát a szentestét pedig „bőved estének” hívták, amikor Jézus születését várták. A húsvéti böjthöz hasonlóan ebben az időszakban nem kerülhetett hús az asztalra, zsírt nem használtak a főzéshez, és naponta csak egyszer lehetett jóllakni, de azt is mértékkel.

A hal

A hal egyrészt Krisztus szimbóluma, másrészt az élő vizekben oly gazdag Szigetközben és Győr környékén olcsó tápláléknak, és egyúttal böjti ételnek számított. Ám karácsonykor az is fontos volt, hogy pikkelyes hal (leggyakrabban ponty) kerüljön az asztalra. A hal pikkelyei ugyanis a pénzt jelképezték. Érdekesség, hogy a hagyományos halászlé mellett a Szigetközben ünnepekkor is kedvelt fogás volt az ecetes hal, valamint a csíkhallal főzött „csíkos káposzta” is – mondja dr. Lanczendorfer Zsuzsanna.

A töltött káposzta

A káposzta a középkortól kezdve az egyik legnépszerűbb és legelterjedtebb étel volt Magyarországon. Más kérdés, hogy a szegény paraszti családokban általában hús nélkül, babbal főzték. Ünnepekkor azonban káposztás húst készítettek. Maga a töltött káposzta pedig annak köszönheti töretlen népszerűségét az ünnepi fogások között, hogy a töltelék a gazdag csűrnek és a sikeres jövő esztendőnek volt a szimbóluma.

A bejgli

A bejgli szavunk a német „beugen” – vagyis a hajlítani szóból ered, de ez a népszerű sütemény csak a XIX. században, osztrák hatásra terjedt el nálunk. A máknak viszont – a szintén az aprószemes babhoz, lencséhez hasonlóan – már korábban fontos szerepe volt, hiszen gazdagságot és jómódot reméltek tőle. A bejgli térhódítása előtt a magyar ünnepi asztalok jellemző étele a széles metéltből készült mézes-mákos csík, valamint a mákos nudli és a mákos guba volt – hangsúlyozza a néprajzkutató.

Még a morzsát is eltették

A karácsony ünnepköréhez számtalan izgalmas misztérium kapcsolódik. Hogy az életet megédesítsék, mézet ettek, fokhagymával és ostyával. Fokhagymával gyakran az ajtókilincset is bekenték, hogy távol tartsák az ártó szellemeket. A feltört dió a jászolban fekvő kis Jézust idézte fel. A piros alma az egészség jelképe volt, ezért egyenlő cikkekre vágva mindenkinek ennie kellett belőle. Ilyenkor még az ünnepi asztalmorzsát is eltették, amelyet megszárítottak, és füstjét később betegek gyógyításakor használták.

A halottetetés

És a végére hagytunk egy ma már meglehetősen bizarrnak és szinte ijesztőnek tűnő karácsonyi népszokást. Ez pedig a halottetetés. Szokás volt ugyanis, hogy ha az adott évben valaki meghalt a háznál, akkor neki is megterítettek az ünnepi asztalnál, és jelképesen minden fogásból kapott az elhunyt is. Az így összegyűlt ételt általában a koldusoknak és kéregetőknek adták. De az sem volt ritka, hogy az állatok kapták meg, akik abban az időben szinte családtagnak számítottak – mesél egy újabb érdekességet dr. Lanczendorfer Zsuzsanna.