Az a két angyal, aki aznap eljött hozzánk, valójában egész évben velünk volt, és születésünk óta féltve kísérte minden léptünket.

Karácsony reggelén bármilyen korán is ébredtem fel, egy dolog biztos volt: édesanyám már ott állt a tűzhely mellett: „Jó reggelt, ma van szenteste napja” – mondta mosolyogva, miközben a fazekakban főttek az ünnepi ételek, és nyitódott a sütő ajtaja, hogy utat nyisson az illatos bejgliknek, zserbóknak, mézes krémeseknek, és ki tudja még hányféle finomságnak.

Az is biztos volt, hogy édesapám fát hasogat kint az udvaron, hogy legyen mivel rakni az öreg cserépkályhát a nagyszobában: hogy ha majd az este az angyalok érkeznek, ne kelljen kimenni egy kugli fáért, és véletlenül se fázzon senki az ünnepeken. És bár én ezt gyerekként nem tudtam, a fenyőfa már ott pihent hátul az udvarban, gondosan elrejtve a kíváncsi gyermekszemek elől, és az ajándékok is ott sorakoztak az ágyneműtartóban, a takarók alá rejtve.

Délután aztán apámmal mindig sétára indultunk: együtt számoltuk, hogy a lehúzott redőnyökön keresztül hány ünnepi díszbe öltözött fenyőfa fénye szűrődik át. És láss csodát: mire hazaértünk, a mi fánk is ott volt már, hiszen nálunk is jártak az angyalok. Amikor beléptünk, felgyúlt az első csillagszóró, és felcsendült a Csendes éj…

Azt azonban akkor még nem tudtam, hogy az a két angyal, aki aznap eljött hozzánk, valójában egész évben velünk volt, és születésünk óta féltve kísérte minden léptünket. Azt hiszem, a testvéreimmel együtt nem lehetünk ezért elég hálásak nekik. Kívánom, hogy az idei ünnepekkor legyen mindenkinek legalább egy angyala, és ha tehetjük, legyünk mi magunk is hírvivők, hiszen a karácsony csodája és a szeretet mindenkinek jár.