„Az elmúlt tíz évben több egyetemi klinikára hívtak, én sokak meglepetésére makacsul Győrben maradtam.”
„A városban szeretném befejezni, amit itt kezdtem el, ahol a szakterületemen talán sikerült valamiféle iskolát is teremtenem. Még a családomon belül is volt, aki megkérdezte: öt-tíz év múlva nem fogod megbánni majd a mostani döntésedet? Egy pillanatra sem bántam meg. A megtisztelő díszpolgári címmel talán a városhoz való hűségemet is elismerte az önkormányzat” – mondja dr. Oláh Attila professzor, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Petz Aladár Megyei Oktató Kórház sebészeti osztályának vezető főorvosa és egyben orvos-igazgatója.
Szegeden végezte az egyetemet, hogyan került Győrbe?
Az orvosi diploma megszerzése után vissza akartam kerülni a Dunántúlra, próbálkoztam Győrben, Szombathelyen, Veszprémben. Ma már megmosolyogtató módon egyik helyen sem volt üres sebészeti státusz. 1984-től tudtak csak alkalmazni Győrben
Édesapja baleseti sebész volt. Miért nem őt követte, miért hasi sebész akart lenni?
Kacérkodtam vele, de apám megpróbált lebeszélni róla. A traumatológia gyönyörű szakma, viszont elképesztő munkaintenzitást igényel, és még a hasi sebészetnél is sokkal kevésbé tervezhető. Egyébként pedig baleseti sebészeti státusz sem volt az említett kórházakban.
S ha már a hasi sebészetet választotta, hogyan lett a hasnyálmirigy- és a májműtétek specialistája?
Az ember életét elképesztő véletlen események, találkozások alakítják. Sopronban egy kongresszuson lelkes fiatalként a strumasebészetről tartottam előadást. A szekció üléselnöke, a debreceni Balázs György professzor fölajánlotta: töltsek el náluk egy hónapot – Debrecen volt a strumasebészet hazai fellegvára –, mélyítsem el a tudásomat. Ott aztán azt vette észre rajtam, hogy nagyon érdeklődöm a hasnyálmirigy-sebészet iránt is. Kérdezte, miért foglalkoztat ez a műtét? Mert ez Győrben még nincs, feleltem. Na, akkor gyere ide pár hónapra, tanuld meg és honosítsd meg Győrben, felelte. Osztályvezető főorvosomat, Mátrai Tamást is meg tudta győzni erről, így előbb Debrecenben, majd Budapesten és Ulmban sajátítottam el ennek a technikáját. Mielőtt azonban Győrbe kerülhettem volna, a keszthelyi kórházban bő másfél évet töltöttem el, közben behívtak katonának is.
Jó, hogy a katonaságot szóba hozta. Azt tapasztalom, hogy a sebészek tartásukban, viselkedésükben, állandó készenlétükben, döntési képességükben, stratégiai látásmódjukban általában katonás emberek. Egyszer ön elmondott nekem egy történetet, a világ egyik legelismertebb, legjobb sebészéről, aki civilben kiváló modorú, szerény, udvarias ember, de a műtőben szinte őrmester módra kivetkőzik önmagából.
Neki ez a harcmodora. Ő a rákkal, a betegséggel perlekedik, birkózik olyankor, mert gyűlöli a kórt, amely emberi életeket tesz tönkre. Az elszabadult indulatait a beteg érdekében mindig a rák ellen fordítja.
Önnek mi a műtéti harcmodora?
Alapvetően igaz, hogy a sebészeti hivatásnak vannak katonai elemei. A szigorúság, a határozottság, a gyors döntés képessége. De ebben a kérdésben hihetetlenül ambivalens vagyok. Egyik oldalról megrögzött pacifista, liberális gondolkodású, ugyanakkor nagyapám és nagybátyám is katonatiszt volt a háború előtt, s a hierarchikus gondolkodás, a hatékony, gyors cselekvés, a célszerű döntések szigorúsága sem áll tőlem távol. A műtőben nem szoktam teátrálisan, indulatosan viselkedni, kiabálni, de előfordul, hogy bizonyos feszült szituációkban az ingerültség a felszínre tör. Amikor baj van, akkor viszont mindenki csendes, megőrzi a hidegvérét, ahogy a klasszikus vészhelyzet ezt meg is követeli. A hasi sebészetben másodpercek alatt történhet nagy baj, vérzés, egy életfontosságú képlet óhatatlan átvágása. Ilyenkor nem lehet késlekedni, a szakszerű, jó döntés és a gyorsaság elengedhetetlen. A sebész munkáját a repülőgép-pilótáéval szoktam összehasonlítani.
Merthogy repül is egy Cessna motoros gépen.
Sok mindent kipróbálok, ki kell kapcsolódni, fel kell töltődni, hogy az ember el tudja viselni az örökös stresszt. És erre a sportolás a legalkalmasabb. Szóval a repülés során sokszor egyetlen ember jó döntésén múlik, hogy nem történik baj, nem zuhan le a gép. A sebészet kapcsán el kell különíteni persze a jóindulatú elváltozások és a rákos folyamatok operációját. A jóindulatú betegségek rutinműtétje halasztható, ha nagy a köd, erős az oldalszél, az ember nem száll föl a repülővel sem. A rákos daganatok műtétje azonban már a kockázatos katonai repüléshez hasonlítható. Olyan harci helyzetbe, ütközetbe kerülhetünk, amikor nincs jó megoldás, csak rossz és még rosszabb. Nincs menekvés, szembe kell nézni a feladattal. Ha egy rosszindulatú tumor könnyen eltávolítható, akkor nem kétséges, hogy megoperálom. De mi van, ha a rákos folyamat annyira előrehaladott – és ezt sokszor csak akkor látni biztosan, ha fölnyitjuk a hasat –, hogy az operáció rendkívül veszélyes, igen magas a halálos szövődmény kockázata. Ha nem nyúlok a daganathoz, akkor a beteget biztosan halálra ítélem, de előtte lesz még mondjuk másfél éve. Ha megműtöm, lehet, hogy idővel teljesen meggyógyul, ám lehet, hogy a heroikus nagy műtétbe bele fog halni. Ezt előre nem lehet megbeszélni a beteggel, egyrészt, mert tisztán csak műtét közben látjuk a helyzetet, másrészt meg a többség azt mondja, mi vagyunk a szakemberek, döntsünk a legjobb tudásunk szerint. Gondolja át, bemegyek a kórterembe, ott van egy fiatal anyuka, az éjjeliszekrényen ott őrzi három kisgyerekének a fényképeit. A műtét kezdetén kiderül, hogy ha megoperálom az anyát, lehet, hogy azonnal árván maradnak a gyerekei, bár annak is van esélye, hogy túléli a beavatkozást. Ha meg nem kockáztatok, akkor összesen kap talán egy-másfél évet a sorstól, de többet biztosan nem, s haláláig a gyerekei még fel sem fognak nőni.
Ezeket a döntéseket tapasztalt sebészként könnyebben meghozza? Kevésbé viselik meg a következmények?
Harmincéves koromban sokkal könnyebben elfogadtam, hogy vannak gyógyíthatatlan betegek. Ráadásul akkor nem én döntöttem, hanem a főnökeim. Most enyém a felelősség, s ahogy korosodom, a lelkiismeretemet egyre jobban megviseli minden egyes döntés. Sok emiatt az álmatlan éjszakám. Pedig nyilván jobb sebész lettem az évtizedek alatt, és azt is tudom, hogy a hasi sebészetben a hasnyálmirigy operációja a legkockázatosabb, ez jár a legtöbb szövődménnyel. Elértük, hogy az ország egyik meghatározó hasnyálmirigy-centruma vagyunk, sok helyről küldenek beteget, kérnek konzultációt. Itt van az osztályon például egy 16 éves fiú, egy másik megye kisvárosából. Hatalmas hasnyálmirigy-daganattal érkezett, megműtöttük, remekül van. A betegek igen nagy részét sebészeti szempontból gyógyultan bocsátjuk haza. Persze az már biológiai kérdés, hogy később nem újul-e ki, vagy nem képez-e áttétet a betegsége, de sok olyan emberrel találkozunk, akiket tíz-tizenöt éve műtöttünk rákos daganattal, s azóta is egészségesek, örömmel mesélnek gyerekeikről, unokáikról. Volt olyan betegünk, akinél a terhessége alatt derült ki, hogy rosszindulatú daganata van. Végül mindkettejüket meg tudtuk menteni, a fiatal édesanya minden kontrollvizsgálatnál büszkén mutatja kislánya fényképét.
Ön a hasnyálmirigy és a máj sebészetének nemzetközi szinten elismert szaktekintélye. Van, lesz utánpótlás itt Győrben?
Egy világhírű német professzor valamelyik konferencián megkérdezte egy kollégáját: mondd, a te klinikádon minden beavatkozást te csinálsz a legjobban? Azt hiszem, igen, bólintott a másik. Na, hát akkor bizonyára kitűnő sebész vagy, de nagyon rossz vezető, felelte a szaktekintély, s szerintem igaza volt. Ha valaki ötven fölött mindent jobban tud a kollégáinál, az azt jelenti: nem adott nekik lehetőséget a tanulásra. Nem lehet ugyanis mindent mindenkinél magasabb szinten csinálni. Nálunk a fiatalok sokat tudnak, nagyon büszke vagyok rájuk, és van, amit jobban csinálnak nálam. Ilyen esetben én magam ajánlom őket a betegeknek, mert egyes eljárásban sokkal gyakorlottabbak nálam.
Professzor úr, Győr ennyi idő után mennyire lett az otthona?
Győr átlátható, emberléptékű város. Elég nagy ahhoz, hogy az embernek ne legyen hiányérzete, mégis, ha bemegy a belvárosba, rengeteg ismerőssel találkozik. Akiket fontosnak vél, azokat ismeri és őt is ismerik. Budapesten kilép a munkahelyéről, két sarokkal odébb már mindenki idegen a számára. Meggyőződésem, hogy egy nagyváros arculatát, közéletét, kultúráját, gazdaságát, oktatását, egészségügyét érdemben összességében talán száz ember alakítja. Jó érzés, hogy ezeket az embereket én személyesen ismerem, mindegyikükkel közeli kapcsolatban vagyok. Ezáltal is úgy érzem, itthon vagyok ebben a városban.
Szerző: Hajba Ferenc
Fotó: Marcali Gábor