Sok víz lefolyt már a Dunán 1920. június negyedike, a gyalázatos trianoni döntés óta. Az elszakított területeken maradt magyarok és leszármazottaik nemkívánatos, másodrendű lakosai lettek az utódállamoknak. Hátrányos megkülönböztetés, meghurcoltatás, zaklatások, kitelepítés, deportálás várt rájuk, ha makacsul ragaszkodtak gyökereikhez, nyelvükhöz, kultúrájukhoz. Két felvidéki alkotó filmet készített a kimondatlan fájdalmakról. A Vízsodorta históriák első öt része csallóközi településeken készült.

Vajon mit lehet mondani hetven év hallgatás után? Mennyi fájdalom, igazságtalanság fér bele az egyes ember és a közösség életébe, amit a múló idő csak enyhíthet, de begyógyítani nem tud. Vagy mégis? Kósa Lőrinc operatőr és Zalka Lóránt történelemtanár több évadosra tervezett dokumentumfilm-sorozata a Duna bal partján élő felvidéki települések drámáját, lakóinak megpróbáltatásait mutatja be, nem is akárhogyan. Amit az öregek elmesélnek, a fiatalabbak eljátsszák. A sorozat a magyar állam támogatásával, a Pro Media Alapítvány által működtetett Ma7 médiacsalád megrendelésére készül. A mindössze kéttagú stábból Zalka Lóránttal beszélgettünk.

Mi a céljuk ezzel a hatalmas gyűjtő- és alkotómunkával?

2018-ban Kósa Lőrinc operatőr barátom keresett meg: menjünk végig a Duna bal partján, a Felvidéken, és kutassunk fel olyan történeteket, melyek még élnek az emberek szívében, s azokat meséltessük el velük. 2019 végére elkészült 12 rész, mely 5 faluról, Csiliznyáradról, Medvéről, Kulcsodról, Bősről, Kolozsnémáról szól. Jelenleg Szapon, Bakán, Füsön, Csicsón, Nagykeszin dolgozunk. Célunk az elhallgatott történelem, az elfeledett történetek felszínre hozása, kibeszéltetése. Az elsődleges szempont a hitelesség. Munkánk nagyon sok szálon fut, elsősorban történelem, de van benne néprajz, helytörténet, szociográfia.

Forgatás közben döntöttünk úgy, hogy az interjúkat játékfilmes jelenetekkel színesítjük, melyeket helyi emberekkel, amatőrökkel játszatunk el, így a fiatalok saját nagy- és dédszüleik történetét mutathatják be. Ezzel is közelebb hozzák a múltat, hiszen Szlovákiában a hivatalos tanrendben nincs szó például a kitelepítésekről. Sorozatunk témái: a két világháború közti szegénység, a II. háború okozta nehézségek. A kommunista hatalomátvétel következményei, államosítás, szövetkezesítés. Lakosságcsere, deportálás, kitelepítések. S mivel a filmsorozat a Duna mentéről szól, természetesen nem maradhat ki a 1965-ös árvíz, a gátszakadás sem.

Nehéz volt rávenni az embereket a szereplésre?

Elképesztő, de még mindig él a félelem. Nem egyszer azt halljuk: „ilyenekről nem kellene beszélni, nehogy bajba kerüljünk, nehogy úgy járjak, mint ’46-ban.” Tehát ezek az idős emberek azóta hordozzák a terhet. A könnyeik kijönnek, amikor beszélnek. Hetven éven át hallgattak, s most ömlik belőlük a szó, kijön minden szörnyűség, amit átéltek a kitelepítések, deportálások időszakában.

A medvei forgatáson a Duna árterében, nyakig érő aljnövényzetben futtatott 4-5 fiút Lőrinc, az operatőr kollégám. Nem sikerült a felvétel, ismétlés újra és újra. Az egyik srác kibukott és azt kérdezte: ki volt az az őrült, aki ezt elmesélte? Mondtuk, hogy a te nagyapád. A fiú megdöbbent, ez az én nagyapámmal történt meg? Mintha kicserélték volna, zokszó nélkül folytatta. A nagypapa azóta már meghalt, de a bemutatót megérte és a filmet többször is megnézte.

Az utolsó pillanatban vagyunk. A gyűjtés, az élő történelem megörökítése a huszonnegyedik órában zajlik.

Honnan szerzik be a kellékeket, jelmezeket? Mekkora a szereplőgárda?

A régi ruhákat, kellékeket a padlásokról hozzák az emberek, de a Jókai Színház is kisegített minket, régi, nem használatos jelmezeiket odaadták. Először a jeleneteket csak mozgással és zenével terveztük, de végül úgy döntöttünk, hogy beszéljenek is a szereplők. Ennek nincs forgatókönyve, ott a helyszínen dől el, mit fognak mondani. Falunként általában 20-25 ember teszi ki a csapatot vegyes korosztályból, a karonülő gyerektől a hetvenesekig. Türelmesek, pedig fárasztó a munka és nem látják az eredményt, csak a végén, a filmbemutatón a helyi kultúrházban.

Sikeresek a filmbemutatók?

A nénik, bácsik, akik beszéltek, kiöltözve ülnek az első sorban, mögöttük a többiek a hatalmas, 5×3 méteres kivetítő előtt. Mindig telt ház van, pedig az egyik polgármester azért aggódott, hogy legalább tucatnyian legyenek. Volt, ahol nem fértek be a terembe, még állóhely sem maradt. Olyan csönd van, hogy vágni lehetne. Folynak a könnyeik. Ez a siker, egy közösség katarzisa.