215 éve történt
A Bulvár Anno sorozat következő részében a kismegyeri csatáról ír Hegedüs Péter, a Széchenyi István Egyetem könyvtárának osztályvezetője.
1809. június 14-én, a Győr melletti Kismegyernél zajlott le az az ütközet, amely végleg megpecsételt a nemesi felkelés, az újkori Magyarország egyik alapvető hadszervezési formájának sorsát. Napóleon hadai egy hónappal korábban vették be a Habsburg Birodalom fővárosát, Bécset, a főseregek azonban még nem ütköztek meg egymással. Ezért a franciák császára kiáltványban ajánlotta fel a magyarok számára a függetlenséget, amennyiben átállnak a franciák oldalára.
Az ultimátum azonban süket fülekre talált. József nádor fegyverre szólította a magyar nemességet, mely János főherceg parancsnoksága alatt az osztrák haderővel együtt 40.000 főre duzzadva gyülekezett Győr alatt. Velük szemben, délről közeledett Napóleon mostohafiának, Eugène Rose de Beauharnais-nak 52.000 harcedzett katonából álló serege. Az osztrák felderítők csak egy jóval kisebb létszámú ellenséges sereget jelentettek, ezért János főherceg parancsot adott, hogy a Sokorói-dombság magaslatairól Kismegyerre vonuljanak, és a Pándzsa patak mentén foglalják el állásaikat. A balszárnyon sorakoztak fel Mecséry Dániel altábornagy gyengén felszerelt, csatamezőt többségükben még nem látott huszárjai, a centrumban pedig – a kismegyeri magtár vastag falait használva erődnek – a reguláris császári csapatok. Június 14-én délben a francia tüzérség össztüzet zúdított állásainkra, majd a lovasroham is megindult. Ezt még sikerült visszaverni, időközben azonban a franciák elfoglalták Pándzsa patak átkelőit, ahonnan rövid időre még a majort is sikerült ellenőrzésük alá vonniuk, de a védők bajonettel kiverték őket.
A következő lovasroham Szabadhegy falut vette be, de onnan is kiszorították az ellenséget. A császári csapatok lassan azonban kifogytak a lőszerből, és késő délutánra a magtár védői is megadták magukat. A franciák átkaroló hadműveletbe kezdtek, hogy bekerítsék a fősereget, ezért a tüzérségük célba vette az újonc nemesi felkelőket a bal szárnyon. Az ágyúdörgéshez nem szokott magyar lovak megvadultak és pillanatok alatt felbomlott a csatarend. A magyar huszárok pánikszerű menekülése azzal fenyegetett, hogy az egész osztrák-magyar sereget elvágják Komáromtól, ezért János főherceg kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. A csatateret háromezer francia és kétszer annyi magyar és osztrák katona holtteste borította. A vesztes csata után a győri vár védtelen maradt, nem sokkal később azt is bevették a franciák. Petőfi A nép nevében című versében ugyan kigúnyolta a megfutamodó nemesi felkelőket, a valóságban azonban csak egy elavult hadvezetési rend áldozatai voltak.
Sorozatunk korábbi részeiben: