A magyar király és a német-római császár seregei csaptak össze 1044. július 5-én Ménfőn. Az elhibázott stratégiáról ír Hegedüs Péter a Bulvár Anno sorozat következő részében.

1044. július 5-én a Győr melletti Ménfőnél zajlott le az egyik olyan jelentős ütközet, amely eldöntötte egy születendőben lévő új kelet-európai állam, a Magyar Királyság további sorsát. Fiú örökös hiányában Szent István országa ki volt téve a trónra áhítozó oligarchák tablóhadjáratainak. A magyar főurak által elüldözött, velencei származású Péter király korábbi ellenfele, III. Henrik császár udvarába menekült, és tőle kért segítséget elvesztett koronája visszaszerzéséhez. Aba Sámuel ugyan többször is visszaverte nyugati szomszédja támadását, a nagyhatalmú uralkodó 1044 júniusában azonban hatalmas sereggel tört be az országba. A Rábcán és a Rábán átkelve, végül déli irányból közelítette meg Győrt.

Itt vonta ugyanis össze hadait a trónbitorló Aba, aki azonban Nyugatról várta a támadást. Amikor fülébe jutott, hogy a Kapuvár térségében állomásozó magyar elővéd megfutamodott, maradék seregével dél felé vonult. A két sereg végül Ménfő térségében – valahol a mai vasútállomás közelében – pillantotta meg egymást. Ha hihetünk a Képes Krónikának a magyarok lehettek túlerőben, de mielőtt megindíthatták volna a támadást, a kánikulát hirtelen egy délről támadt hatalmas szélvihar söpörte el. Nem csak elvakította a magyar íjászokat, de a nyilaik sem találtak célba. Vagy, ha mégis, akkor sem voltak képesek átütni a németek nehéz páncélzatát. Aba Sámuel mégis elrendelte a támadást, amely sorra elakadt az ellenség szilárd sorfalán.

Hamarosan pánik tört ki a magyarok táborában, és a csata hevében egyre többen dobálták földre a zászlaikat és álltak át a császár oldalára. Nem csoda, hiszen az évek során sok főúr csalódott a királyban, aki megadóztatta őket, és inkább az alsóbb néposztályokból válogatta a barátait. Ráadásul nem rejtette véka alá, hogy mit is gondol az előkelőkről, akik az eléjük vetett koncon marakodnak. Mikor Aba előtt világossá vált, hogy csatarendje teljesen felbomlott, még tett egy utolsó kísérletet. Megragadta aranyozott lándzsáját, hogy személyes példát mutatva vesse bele magát a küzdelembe. Megfutamodó csapatai azonban valósággal magukkal sodorták. A csatateret holttestek százai borították, amelyek bűze hetekig terjengett a környéken. Emiatt a helyet sokáig Veszett német-ként emlegették.

III. Henrik teljes győzelmet aratott, ráadásul kezére került a király családja és a kincstár is. Ezt követően Péterrel az oldalán bevonult a behódolt Győr várába, nem sokkal később pedig visszahelyezte a trónra védencét. Közben a Kelet felé menekülő Aba Sámuel átkelt a Dunán, és a hegyek felé vette az irányt. A szerencse azonban teljesen elpártolt mellőle. Szálláshelyét villám sújtotta, majdnem benn égett. Végül a mai Füzesabony mellett, egy Öregbarlang nevű helyen az áruló főurak egy csoportja rátalált és kegyetlenül meggyilkolták. Ménfőcsanakon, a temetőparkban állítottak márványtömböt a sorsdöntő csata emlékének.