Gyermeknek lenni jó, és mi felnőttek ezt már hatványozottan tudjuk. Különösen akkor, amikor a mindennapok útvesztőiben próbálunk lavírozni. Rohanunk, intézünk, utasításokat adunk és kapunk, igyekszünk megfelelni mindennek és mindenkinek.
Bármilyen hihetetlen, de ballag a gyerek. Aki már nem is annyira gyerek. Vagy mégis? Hiszen nem volt az olyan rég, hogy megszületett, hogy megtette az első bizonytalan lépéseket, hogy először formálta mondattá a szavakat. Pár éve csak, hogy együtt indultunk az iskolába...
Azért kell kibírni a telet, mert utána ajándékba kapod a tavaszt – mondogatta gyerekkoromban nagyanyám. S bár nekem akkor a tél is ajándék volt, szánkózással, hógolyózással, korcsolyázással, hóemberépítéssel, nagyikám szavait megjegyeztem. S ahogy múlik az idő, évről évre jobban vágyódom a tavasz után.
„A kilencvenes években ákombákom betűkkel állt az ellenőrző füzetemben, hogy március 15-én kötelező viselet a fehér ing kokárdával és a sötét alj" - Venesz Klaudia ünnepi jegyzete.
Kislányommal séta közben sokszor gyűjtünk kincseket, hol egy érdekes kavics, hol egy-egy szál szép virág kerül apró kezébe - Rozmán László írása.
Nem mostani sztori, de minap a szerkesztőségben beszélgettünk a kollégákkal, amikor újra felmerült a nyári kálváriám. Lejáró útlevelemet szerettem volna meghosszabbíttatni, és – töredelmesen bevallom – akkor már hónapok óta lejárt személyi igazolványomat is szerettem volna egyúttal az új, „kék” fajtára cserélni.