Orbán Evelyn jelnyelvet oktat halló embertársainak. Életútja siketként a magyarországi jelnyelvoktatás fejlődésével párhuzamosságot mutat, saját bevallása szerint egyértelmű volt, hogy az oktatásban találja meg a hivatását és a munka örömét.
Orbán Evelyn és ikertestvére születésétől siket, mint később kiderült, a várandós, veseproblémákkal küzdő édesanyjuknak adott injekció mellékhatása miatt. Az akkor Pápán élő szülők nem tudták, hogy ikerlányaik nem hallanak, egy év telt el, amikor már egyértelmű diagnózist kaptak, hogy gyermekeik siketek, amit nagyon nehéz volt feldolgozniuk. Gyógypedagógus segítette a családot, hogy megtanulják az egymás közötti kommunikáció módját. Aztán a hároméves kislányok 1977-ben Sopronba kerültek bentlakásos óvodába, ahol a siket közösségben gyógypedagógus óvónők foglalkoztak velük, de a siket jelnyelvet nem használták még. Két év előkészítő után kezdhették meg 1980-ban az iskolát, ahová ötödik osztályig jártak. Iskolai szünetekben és havonta, később kéthetente, majd hetente jártak haza, és a 6. osztályt már Kaposváron kezdték, édesapjuk és édesanyjuk munkahelyváltása miatt.
„Az új bentlakásos iskolában öt órakor keltünk, minden kisebb munkát is a gyerekeknek kellett elvégezni, például a folyosótakarítást. Az osztály jó csapattá vált, a tanárok szigorúak voltak, de szerettek bennünket, és még itt is a jelnyelv helyett a szájról olvasásra és a helyes kiejtésre tanítottak minket. A hallás- és beszédnevelésen volt a hangsúly, csökkentett tananyagot tanultunk, viszonylag kezdetleges hallókészüléket kellett viselnünk, amitől nekem állandóan fájt a fejem, a gimnáziumban már nem is viseltem. A csend világában élek, megszoktam” – emlékszik vissza Evelyn az iskolai évekre.
Nyolcadik osztályban a fővárosból érkezett a SINOSZ-tól (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége) Virágh Károlyné Erzsi néni, aki javasolta, jó tanulmányi eredménye miatt az akkori budapesti Szabó Ervin Gimnáziumban folytassa tanulmányait, ahol minden évfolyamon indítottak siket és nagyothalló csoportot. Ikertestvére nem tartott vele, kezdetben nagyon furcsa volt számára, hogy 16 évig szinte minden pillanatban együtt voltak, de új élet kezdődött számára, ami érdekes és tanulságos is volt egyben, és már nem gyógypedagógusok tanították. Az első irodalomdolgozatnál azonban mindenki egyest kapott, akkor derült ki a tanároknak is, hogy sajátos nyelvezetük van a siketeknek, máshogy írnak, fogalmaznak. A szülői értekezletre egy szakfelügyelő érkezett, akinek köszönhetően aztán megváltozott a tanárok hozzáállása és oktatási módszere.
„Jól éreztem magam, kinyílt a világ számomra, a fővárosban a hallók között élni, közlekedni különleges élmény volt. A ’70-es években a másságunk miatt még csúfoltak, a gimnáziumban már könnyebb volt a beilleszkedés, sikerült magunkat elfogadtatni” – folytatja Orbán Evelyn.
Siket társaival jelnyelven kommunikáltak, ami egyfajta saját maguk által kifejlesztett gesztikuláció, testbeszéd és nyelv volt. Siket lányok között tapasztalta meg, hogy a jelnyelvet mindenki máshogy használja, sokban különbözött a jelelés, de nem okozott megértési nehézségeket. Magyarország hét siketiskolában tanuló közössége kicsit eltérően használja a jelnyelvet. Úgy különböznek egymástól a jelelések, mint a magyar nyelvben a nyelvjárások. Picit más a „hangzás”, de megértik egymást.
Evelynt érdekelte a tanári pálya, siketiskolai gyógypedagógus szeretett volna lenni, de a főiskolára jelentkezése egy pont hiánya miatt nem volt sikeres. Magyarból, biológiából felvételizett, alkalmassági vizsgát kellett tennie, és akkor még nem volt többletpontokra lehetőség, még nem volt esélyegyenlőségi törvény sem, hogy megkönnyítse a felsőfokú intézménybe jutását. Édesanyja az érettségi előtt három hónappal halt meg, nehéz időszak volt ez Evelynnek. Kaposváron kezdett gyógypedagógiai asszisztensként dolgozni a siketek iskolájában és óvodájában, és ott végezte el a gyermek- és ifjúsági felügyelő képzést, ahová akkori munkatársával jelentkezett, aki sokat segített neki a tanulásban. Munkahelyén jelkommunikációval siket értelmi fogyatékos gyerekeknek segítette a tananyag megértését, a mindennapi kommunikációt. 1992-ben az elsők között volt, aki a SINOSZ-ban jelnyelvoktatói vizsgát tett. Hazánkban még nem volt ilyen képzési és vizsgalehetőség, kísérleti jelleggel, külföldi tapasztalatokat felhasználva indult el a magyarországi képzés és terjedt el a jelnyelv oktatása, ami azóta nagyon sok átalakuláson ment át. 2008-ban tananyagfejlesztés kezdődött, DVD, magyar jelnyelvi szótár és fényképes könyv is megjelent az oktatók és tanulók számára. 2012 januárjában a SINOSZ támogatásával a Miskolci Egyetemen tíz siket diplomás jelnyelvoktató között Evelyn is átvehette a jelnyelvoktatói diplomát.
„Férjhez mentem, dolgoztam Egerben, majd házasságom lezárása után egyedül kezdtem új életet Budapesten, ahol a jelnyelvoktatás mellett középiskolai kollégiumban gyógypedagógiai asszisztensi OKJ felsőfokú oklevéllel nevelőtanárként dolgoztam. Sajnos a jelnyelvoktatás csak mellékállásban végezhető, pedig igény lenne a főállású oktatókra, akik kutatómunkát is végeznének és ezáltal egyre jobb oktatói és tananyagot adhatnánk tanárnak és hallgatónak egyaránt” – mutat rá Evelyn az átalakuló oktatási terület sajátosságaira.
Az esélyegyenlőség terén történt változásoknak köszönhetően Orbán Evelyn felvételt nyert a soproni Benedek Elek Pedagógiai Kar szociálpedagógia szakára, ahol 2003-tól jelnyelvi tolmáccsal hallgatta az előadásokat, aki az ő megfogalmazásában a siketek füle és magyar hangja. Fogyatékosügyi koordinátor is segítette a főiskolás évek alatt, hogy sikeres államvizsgát tegyen. 2004-be költözött Győrbe élettársával, aki nagyothalló. Társa érti ugyan a jelnyelvet, de siket futballtársak között Evelyn sokszor segíti a férfiak beszélgetését. Ikertestvére, Gabriella Budapesten él, három felnőtt gyermeke van.
Evelyn kisebb kitérővel újra Győrben, a SINOSZ megyei titkáraként dolgozik, ma már nyolc órában, mint mondja, eljött az idő, hogy újra érdemes ezt a munkát folytatni. 1993 óta folyamatosan tanítja a jelnyelvet hallóknak. Van, akit a munkahely küld, hogy biztosítani tudják az esélyegyenlőséget, van, akit egyszerűen csak érdekel, és szeretne siket embertársaival beszélgetni vagy a családjában él hallássérült személy. „Megtaláltam önmagam, a társamat, van munkám, taníthatok is, idősödő édesapámhoz is közel vagyok. A Mi Nők Pártja is megkeresett, hogy induljak a választáson, hogy képviseljem a siketeket és a nőket. Bevallom, nagyon nehéz volt siketként a kopogtatócédulák gyűjtése” – mondja a SINOSZ Győr-Moson-Sopron megyei titkára. „Úgy érzem, jó lenne egy ilyen képviselet az országgyűlésben, és már az nagyon jólesett, hogy gondoltak rám és megtiszteltek a bizalmukkal.”
Szerző: Szabó Csilla
Fotó: Marcali Gábor