A győri dr. Gunther Tibor visszaadja a betegek mozgásszabadságát

Jó kiállású férfi, ilyennek gondolja az ember a sebészt. Határozott, de barátságos és nyílt tekintetű. A kérdésekre nincsenek előregyártott sablonjai, válaszai pontosak, célratörőek. Dr. Gunther Tibor egyetemi docens, a Petz Aladár Megyei Oktató Kórház ortopédiai osztályának vezető főorvosa.

Gunther névvel Győrben bizonyos mértékig könnyebb, de más szempontból nehezebb volt pályakezdő orvosnak lenni, mint ismeretlenül, hiszen sebész, érsebész édesapját sokan ismerik a városban. Az ő két fia közül az egyik, Gunther Zsolt Ybl-díjas építész lett, aki többek között a pannonhalmi apátság felújításában játszott fontos szerepet. Testvére, Gunther Tibor számára soha nem volt kérdés, milyen pályát válasszon. Nem volt kötelező orvosnak lenni a családban, de én az akartam lenni, mondja. Mindig a manuális orvosi szakmák vonzották. A Radnóti Miklós Általános Iskolába járt, utána a Révai-gimnáziumban ismerkedett a tudománnyal, a reáltárgyak mellett főleg a történelmet szerette.

Fiatalon intenzíven kajakozott, hetente tíz edzésre járt.

A Belvárosban laktunk, biciklivel közlekedtem, így jobban be tudtam osztani az időmet, mindenhová odaértem – mondja.

A budapesti Semmelweis Egyetemen sok energiát fordított az angol és a német nyelv magas szintű elsajátítására, a patológián és az ortopédián pedig tudományos diákköri munkát végzett.

Szerettem, de sosem voltam eltántoríthatatlan rajongója Budapestnek, szívesen jöttem haza – indokolja a főorvos, hogy némi fővárosi és angliai kitérővel miért Győrben gyakorolja a hivatását.

1996-ban tette le az ortopédiai szakvizsgát, s utána 11 éven át az ORFI-ban már szakorvosként, munka közben mélyítette tovább szakismereteit.

Budapesten hivatalosan két munkahelyem volt, de közben orvosi szobát sem váltottam – idézi vissza a budapesti éveket. – Az ORFI-nak ugyanis időközben egyházi tulajdonosa lett, de az inspiráló közeg nem változott, nem véletlenül volt ez a kórház a szakvizsgáztató központ ortopédiából.

Gunther Tibor főorvos hivatása okán háromszor járt Angliában, mégpedig az Oxfordi Egyetem Ortopédiai Klinikáján. Kétszer ösztöndíjasként, először kilenc, majd három hónapot töltött el ott. Utána megpályázott egy állást, ahová nem volt sok esélye, hiszen az angolok elsősorban a Brit Nemzetközösség országaiból választottak munkatársat, Európából pedig szinte csak uniós tagországok állampolgárait foglalkoztatták. Márpedig Magyarország akkor még nem volt a közösség tagja. Dr. Gunther Tibor az ösztöndíjas hónapjainak köszönhette, hogy a munkáját már korábban megismerő professzor őt választotta munkatársának.

Tanulni akartam és a lehető legtöbbet látni – magyarázza, miért vonzotta ez a lehetőség. – Akkoriban Magyarországon az ortopédia még lassabban indult fejlődésnek. Szerencsém volt, mert akkor tudtam bekapcsolódni a szakma munkájába, amikor ez a szakterület hatalmas léptekben kezdett el fejlődni.

PhD-fokozatát biomechanikai profilból szerezte. A térdprotézisek csúszó-gördülő mozgását vizsgálta. Azt, hogy a tengelydeformációk esetén mennyire hatásosak bizonyos protézistípusok, milyen irányba befolyásolják a térdízület csúszó, gördülő mozgását. Oxfordban, az ottani biomechatronikai labor munkáját alaposan megismerte, elméleti képzettsége és gyakorlati jártassága jól kamatozott a disszertáció megírásában.

Ma már sokan nagyon fiatalon kezdik el a PhD-t, én viszont úgy gondoltam, legyen kellő tapasztalatom, stabil érdeklődés szükséges egy disszertációhoz. Véleményem szerint így a választott téma a sebészeti munkámban is hasznosnak bizonyult.

Több olyan operáció is fűződik a nevéhez, amit Magyarországon ő végzett el elsőként. Azt a műtéti technikát is ő vezette be, mely során minimál invazív feltárás mellett, csak az elkopott részeket pótolják, vagyis csupán a belső vagy a külső oldalra helyeznek be úgynevezett felszínpótló térdprotézist. Egyfajta rövid szárú csípőprotézist is ő ültetett be először Magyarországon. A számítógépes navigációval végzett speciális, nehéz műtétek hazai népszerűsítése is az ő nevéhez fűződik. Az utóbbiakra a napi rutinban ugyan már nem szorulunk rá rendszeresen, de speciális esetekben hasznosnak bizonyultak, magyarázza.

Az ortopédiai műtétek iránti igény az utóbbi években drámai mértékben megemelkedett – mutatja a statisztikákat. – Ennek vannak szociológiai okai is. Negyven éve még több generáció élt együtt, tudomásul vették, hogy a nagymama nehezen mozog már, mert elkopott a csípőízülete. Szépen leült a sparhelt mellé, a család többi tagja meg kiszolgálta. Mostanában a nemzedékek külön élnek, az idősebb embernek az önellátáshoz is szüksége van a nagyobb korlátozások és fájdalmak nélküli mozgásra. Emellett a fiatalok életének része lett az intenzív sportolás, ezért bizonyos ízületek gyorsabban elhasználódnak. A technika fejlődése pedig megengedi, hogy mozgásunk minél kisebb korlátozását kelljen eltűrnünk.

Ma már az ortopédiai műtéteknek gyakorlatilag nincs életkori korlátja, a beteg általános állapota dönti el, alkalmas-e a műtéti beavatkozásra a magasabb életkorban. A műtétek a beültetett protézisek értéke miatt többnyire drágák, ezért számukat az egészségpénztár korlátozza.

Mindenekelőtt alázat, türelem, saját magunkkal szembeni igényesség kell az operáló doktor számára is a megterhelő beavatkozások elvégzéséhez – magyarázza az egyetemi docens. – Alázat a beteg ember, a szakma és az adott műtétek iránt. Soha nincsenek előre pontosan kiszámítható, egyszerű esetek. Ha a beteg arról érdeklődik, mennyi ideig tart az operáció, azt szoktam felelni: a műtét után egészen pontosan megmondom.

Emlékezetes sikereiről kérdezem az osztályvezető főorvost.

Egy-két éve voltam Győrben, amikor Ceglédről utánam küldtek Győrbe egy beteget, akit korábban az ORFI-ban operáltam. Eredetileg sem volt könnyű műtét, osteogenezis imprefecta (üvegtörékeny-csontúság) volt az alapbetegsége, majd évekkel később protézis melletti törése lett – idéz fel egy történetet a sok közül. – Tudták, hogy jó néhány ilyen beavatkozást végeztem el sikerrel. Ez egyébként egy nehéz műtét, de szerencsére ebben az esetben is jól sikerült.

A szabadidejéről, a hobbijáról kérdezem. Azt feleli: Úgy érzem, ezt a munkát hobbi nélkül nem szabad, nem jó művelni. Ha az ember nem tud kikapcsolódni, sokkal nehezebben viseli a megterhelő munkát, a műtétek kihívásait: „Ólomköpenyben órákig állunk a műtőasztalnál, egy-egy operáció után tényleg facsarni lehetne az izzadságot az ólomköpeny alatti ruházatunkból. Kell, hogy utána testileg, lelkileg is felfrissüljünk, kikapcsolódjunk.”

Szabad idejében szeret teniszezni, vitorlázni, kerékpározni és síelni, sokat jelent számára az utazás, kirándulás a családdal. Felesége bőrgyógyász. Négy gyereke van, a legnagyobb 25, a legkisebb 14 éves. A nagyobbik fiú gépész- és mechatronikai mérnök az Audiban. Két lánya egyetemre jár, egyikük az orvosira.

H. F.

Fotó: Marcali Gábor