A katonahősöket tisztelő Csenár Imre Pro Urbe díja
A nyolcvannyolc esztendős Csenár Imre a magyar katonahősök emlékének őrzéséért, a honvéd hagyományok ápolásáért kapott Pro Urbe díjat.
Villamosmérnökként dolgozta át az életét, de a magyar amatőr filmesek között is nevet, rangot szerzett magának. Ezenkívül gyűjtött csöves rádiókat, telefonokat, fényképezőgépeket, írói szenvedélyének pedig főleg Nagycenk köszönhet sokat. A győri Honvéd Hagyományőrző Egyesület elnöke most adja át a stafétabotot fiatal utódjának, Ugray Zsoltnak.
Csenár úr, ön harcias, katonás ember?
Nem, én nem katonának születtem. Ahhoz másfajta képességek kellenek. De mindig becsültem a katonákat, tiszteltem a hősöket, s átéreztem azoknak a családoknak a sorsát, amelyek elvesztették fiaikat a háborúban.
Katona azért volt?
Hogyne, azokban az időkben, amikor Tito jugoszláv államfőt láncos kutyának nevezték Magyarországon. A Budapesti Műszaki Egyetem hallgatójaként, minden nyáron egy hónapot, majd a diploma megszerzését követően három hónapot kellett katonaként szolgálnunk. Bennünket, villamosmérnököket híradósoknak képeztek ki.
Milyen rangban szerelt le?
Megmaradtam tizedesnek. Akkor kicsit bántott, bár tudtam, hogy a származásom miatt nagyobb rangban nem reménykedhetek. Most meg már büszke lehetek rá, hogy a Néphadseregben csak ennyire vittem.
Hogyan alakult az életútja, miként került Győrbe?
Röjtökmuzsajon gyerekeskedtem, az apám jegyző volt. Sopronban érettségiztem, egy év munka után vettek fel a műszaki egyetemre. Az ÉDÁSZ-nál helyezkedtem el, ezért jöttem Győrbe, 1992- ben nyugdíjba mentem. Utána sok mindennel foglalkoztam, már korábban elkezdtem rádiókat építeni magamnak, fogni tudtam velük szinte az egész világot. Aztán a csöves rádiók gyűjtője lettem, egy részüket meg is javítottam. Gyűjtöttem telefonkészülékeket is, meg fényképezőgépeket. Most a fiam egyik garázsépületében tárolom őket, bemenni sem lehet tőlük.
A legjelentősebb magyar amatőr filmesek között is találkoztam a nevével. Filmezni mikor kezdett?
Azt már jóval korábban. 1958-ban volt hároméves a fiam, az első amatőr filmet róla csináltam. Hamarosan a filmezés lett a szenvedélyem, Haffner Szabolcs fogorvos barátommal közösen örökítettük meg azt, akit vagy amit érdekesnek és fontosnak találtunk. Filmet forgattunk Pozsgai néniről, a győrsövényházi népművészről, naiv festőről, a nádazók mesterségéről. Nagy sikere volt az Azt a hétszázát! című dokumentumfilmünknek. A város alapításának 700. évfordulója előtt mindent fel akartak újítani, fölbontották egész Győrt, az utcák nagy részében árkokat ástak, csöveket fektettek. Az árkokra rakott alkalmi hidakat párhuzamba állítottuk a Duna-hidakkal. A nézők jót szórakoztak rajta, a város először kicsit megorrolt érte, de elfogadták, hogy a valóságot mutattuk meg a film eszközeivel. A film mellett később az írás is a kifejezőeszközeim sorába lépett.
Hogyan lett szenvedélye az írás?
Édesapámnak volt írói vénája, papírra vetette a nagycenki történeteket, hagyományokat, mert ő onnan származott. A település pedig később föl akarta dolgozni a régi eseményeket. Szabó Attila tanár főszerkesztésével kiadták a Nagycenki füzeteket. Én először apám írásaira alapozva kezdtem el publikálni.
Mi vezette el odáig, hogy a katonahősök felé fordult?
A szülőfalum templombejáratánál volt egy emléktábla, melyen feltüntették az I. világháború halottainak a nevét. A II. világháború magyar áldozatairól viszont szó sem eshetett akkoriban. Ezt nagyon igazságtalannak éreztem. A magyar katonák nem önszántukból harcoltak, próbáltak volna szembeszállni a paranccsal. Ez a kérdés foglalkoztatott, amikor 1990-ben megalakult Budapesten a Honvéd Hagyományőrző Egyesület, majd utána sorban létrejöttek a vidékiek is. Főleg egykori katonák jártak el az összejövetelekre, elmesélték, újra átélték hajdani történeteiket. Én érdeklődőként kerültem közéjük, sok derék embert megismertem ott. Ők katonák maradtak mindhalálig. Nem hősködtek, nem sírták vissza a múltat, de az egyesület összejöveteleit a hazaszeretet kinyilvánítási fórumának fogták fel. 2006-ban az akkori győri vezető, Labancz János váratlan betegsége miatt én vettem át az egyesület vezetését. Nagyon sokan segítették a létezésünket, a rakétaezredtől a levéltárig, az önkormányzattól a múzeumig, de együttműködtünk az iskolákkal, az egyetemmel, a nyugdíjasklubokkal, a sajtóval. Minden évben méltó módon készültünk a Magyar Hősök Emlékünnepére, a Doni Emléknapra, de megemlékeztünk az április 13-i győri bombázásról is.
Meg lehet-e fogalmazni egy mondatban az egyesület értelmét, küldetését?
A hősök iránti tisztelet jut először az eszembe. De idézhetném Széchenyit is, aki szerint „csak a múlt megbecsülésén épülhet a jelen”. Morus Tamás szavait is szívből vallottuk: „A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása.” Azt gondolom, mi ennek a szellemében létezünk, és ezért jelent nekem sokat a Pro Urbe kitüntetés. A lángot meg továbbadom egy fiatalnak, Ugray Csabának. Jó kezekbe kerül a folytatás.
Gyűjti a katonai emlékeket is?
Hogyne.
Az az apró, miniatűr irattartónak látszó doboz például micsoda?
Röjtökmuzsaj mellett lelőttek egy amerikai liberátort, nyolc katona kiugrott a gépből, az egyikük olyan szerencsétlenül ért földet, hogy eltörte a lábát. Apám a falu jegyzőjeként intézkedett, bevitték a katonát a községházára. Nagyon szenvedett a fájdalomtól, a zsebéből elővette ezt a kis átlátszó dobozt: volt benne apró vasfűrész, iránytű, néhány szem cukor és egy megtöltött injekciós készlet. Mutatta, hogy szúrják be neki. Apám próbálta, de nem jött semmi a hegyéből. Végül egy igen vékony dróttal megpiszkálták, szabaddá vált a vége, és be tudták adni neki a morfiumot, hogy enyhítsük a fájdalmát. A készletben ugyanis morfium volt.
És az az apró golyó mi célt szolgált?
Köztudott, hogy 1941-ben visszacsatolták Magyarországhoz Jugoszlávia egy részét, a Délvidéket. Apámat odaküldték, hogy jegyzői tapasztalatával segítse a közigazgatás összehangolását. Ezt a Szerbia címerét ábrázoló kis golyót onnan hozta magával. Szavazócédula helyett egykoron ezzel voksoltak az emberek. Abba az urnába dobták, amelyiken a nekik szimpatikus párt vagy személy neve szerepelt. Később az a hír járta – ki tudja, igaz-e –, hogy a kisbíró benn ült a szekrényben, s amikor a szavazatszedők elmentek ebédelni, kijött onnan, és abba az urnába borította át a golyók többségét, ami az éppen hatalmon levőknek kedvezett.
Nagy kedvvel beszél a katonás történetekről. A gyerekeinek van közük a katonasághoz, a honvédséghez?
A feleségemmel élek, az egyik fiam a mezőgazdasági hivatalnál főtanácsos Győrben, a másik vagyonőr, a budapesti honvédkórházban.
Szerző: Hajba Ferenc
Fotó: O. Jakócs Péter