Németh Erzsébet kislány korától szerette volna lefesteni a körülötte levő szépségeket, de csak évtizedek múlva tudta megvalósítani gyermekkori álmát. Az egészségügyben dolgozott, gyermekeket nevelt, majd élete szinte egyik napról a másikra fordulatot vett.
Ma már hitoktatóként is dolgozik és szabadidejében csendéleteket és tájképeket fest. Boldogságot és megnyugvást érez, ha elkészült képein gyönyörködhet a pipacsok örömteli pirosságában és az ősz ezernyi árnyalatában.
Németh Erzsébet Tényőn született, és gyermekként nagyon szeretett volna mindent lefesteni, amit a természetben szépnek ítélt. A családi legenda szerint anyai nagyanyja volt tehetséges a festésben, Erzsébet is próbálkozott gyermekként egyszer, emlékeiben tisztán él a mai napig, hogy egy rózsás csendéletet sikerült vászonra vinnie a hatvanas években, amit mindenféle, otthonukban fellelhető festőanyaggal, temperával, vízfestékkel, olajfestékkel, biciklizománccal készített. Ezen aprócska próbálkozás után évtizedekig nem vett ecsetet a kezébe, egészségügyi pályára ment, a Kazinczyban érettségizett, általános ápolói és asszisztensi képesítést szerzett, majd később fogászati asszisztensként dolgozott. Férjhez ment, egy lánya és egy fia született, a munka és gyermeknevelés mellett nem volt lehetősége, hogy gyermekkori álmát megvalósítsa. „Harminckilenc évesen radikális változás történt az életemben, megismertem az evangélium tanításait, Jézus a szívembe, az életembe költözött. Attól kezdve szeretetet és szabadságot éltem át, olvastam az evangéliumot és megtapasztaltam az ige valóságát. Egy átlagos hétköznapon buszon utaztam és kívülről láttam magamat, ahogy festek, bár akkor nem nagyon láttam esélyt arra, hogy ez a „látomás” megvalósulhat – idézi fel életének fordulópontját Erzsébet. – Jézus új életet adott, új munkahelyet választottam és onnantól újra életre kelt bennem a vágy, hogy lefessem a körülöttünk levő természet szépségeit.”
Férje mindenben támogatta a feleségét, falura költöztek, és Erzsébet egy nyáron át járt Mosonmagyaróvárra Kelemen Ferenc festőművészhez, akivel együtt festettek, festési technikákat és eszközhasználatot tanult a művésztől. Közben A festőakadémia című könyvet tanulmányozta, amit a férjétől kapott ajándékba és bár kevés szabadideje maradt a munka, a háztartás és a kert mellett, éjszakánként a festőállvány előtt állt és alkotott. „A férjem reggelente, amikor elkészült egy-egy képem, részletesen elemezte, nagyon megdicsért mindig, ő volt a legkedvesebb zsűrim. Felüdített a virágok festése, az éjjelek szinte elröpültek, közben zenét hallgattam vagy énekeltem, felszabadító érzés volt az alkotás és nagyon megnyugtató volt számomra az elkészült képekben gyönyörködni. ”
2006-ban, férje halála után fél évig nem fogott ecsetet a kezébe. Akkor jelentkezett a Szent Pál Akadémiára, amelyet öt év alatt levelezőn végzett, azóta általános iskolásoknak tart hitoktatást heti háromszor. Munkahelyet váltott, és a Czinege képgalériában üzletvezetőként dolgozott tíz évig. „Gyönyörű festmények között töltöttem a mindennapokat, ihletet kaptam és újra festettem a kedvenc témáimat, csendéleteket, virágos mezőket, tájképeket. A galéria bezárt, azonban megmaradt a tanítás és a festés. A fiamnál két fiúunoka, a lányomnál három lányunoka várja a nagymamát, és nagyon szívesen segítek a barátaimnak, ismerőseimnek, ha szükség van rám. 67 évesen a jövőt tervezem, hálás vagyok, hogy dolgozhatom, hogy segíthetek a családomnak és a környezetemnek, hogy festhetek, nem csak a saját örömömre” – mondja Németh Erzsébet. „Kezdettől olajfestékkel dolgozom, sokszor lefényképezem, ami tetszik, ami szépség megragad a természetben, a körülöttem levő világból. Azt viszem vászonra, aminek a témájával azonosulni tudok, kell, hogy inspiráljon valami. A pipacsok pirosságát, a napraforgótábla sárgáját, az ősz vörös, réz- és rozsdaszíneit, ha lefestem, teljesen megnyugszom, elönt a boldogság érzése. Ha megállok egy pillanatra a természetben, megnyugszik a lelkem, érzem a végtelen szabadságot Istennel való kapcsolatomban, aki mint legnagyobb tanítómester, megalkotta a színeket, a szépséget, és akitől a hitemet és a tehetségemet kaptam.”
Fotó: O. Jakócs Péter
Szabó Csilla