Alma meg a lánya: ami az egyiknek a Dakar, az a másiknak a Bajnokok Ligája

A kétezres évek elején a győri fiatalok, főleg az extrém sportokat kedvelők körében volt egy hihetetlenül népszerű figura. Aki annak idején kalandvágyból nem forradalmár vagy rocksztár akart lenni, az legszívesebben Alma bőrébe bújt volna, hogy farkasszemet nézzen a veszéllyel, nekimenjen a sivatagnak és laza mosollyal maga alá gyűrje azt, minden pokoli tulajdonságával együtt.

Ezek az emberek elképzelték, hogy motorra pattannak és több száz társukkal együtt versenyeznek, majd célba érnek a világ akkori legnehezebb terepraliversenyén, a híres-hírhedt Dakaron. Amivel az álmodozók csak gondolatban játszottak, azt Varga Ákos, vagy ahogy mindenki ismeri, Alma tette meg helyettük. Kétszer is ott volt azok között, akik teljesítették a próbát. Tizenegynéhány évvel a történtek után, újra velem szemben ül, megint beszélgetünk, de most még annál is büszkébbnek látom, mint amikor hazatért a sivatagból és könyvbe illő történeteit mesélte. A büszkeség oka pedig az, hogy a lánya ül mellette, le sem tagadhatná, a szeme fénye. Varga Emőke mindössze tizenhat éves, nagy tehetség, az Audi ETO kézilabdacsapatának játékosa.

„Emőke hét-nyolc éves volt, amikor a fejembe vettem, hogy rajthoz állok a Dakaron. Az elszántságom, a tudásom megvolt hozzá, pénzem nem nagyon. Hitelt kellett felvennem, hogy ki tudjak utazni. Mindig is az extrém helyzetek vonzottak, azok a feladatok, amiket a legtöbb ember túlságosan nehéznek gondol, semmi nem állhatta utam, hogy megvalósítsam az álmom. Akkor még nem fogtam fel, hogy nem csak magamért tartozom felelősséggel, itthon a családom vár aggódva.” Ákos akkoriban sokszor mesélt olyan történeteket, amiket csak a sivatagban tapasztalható egymásrautaltság hoz ki emberekből. Amikor a versenylázat is legyőzi az, hogy a társunkon segítsünk, mert ép eszű ember nem megy el egy balesetet szenvedett motoros mellett, vagy éppen benzint ad a riválisnak, hogy ő is beérjen a táborba a homokvihar előtt. „A versenyző nem érzi a veszélyt. Másokkal ellentétben rám nem lőttek soha, de előfordult, hogy egy elaknásított övezetben egy keskeny sávon tudtunk csak átmenni, igyekezve, hogy ne hibázzunk és ne repüljünk a levegőbe.”

Emőke, miközben hallgatja édesapja sztorijait élete versenyeiről, csak mosolyog, aztán elmondja, milyen volt ezeket a heteket itthon kisgyermekként megélni. „Arra emlékszem, hogy valaki mindig szólt, hogy apu most van a tévében, én pedig rohantam, hogy láthassam. Sokszor nagyon későn adták az összefoglalót, így mi csak másnap nézhettük meg. Fogalmam sem volt, hogy mi is az, amit érzek, miközben az apukám száguld a dűnék között. Ma már tudom, hogy a büszkeség volt. Akkor is ő volt az én hősöm.” Azt, hogy Emőke nem az extrém sportok, főleg nem a motorozás mellett kötött ki, közel sem a véletlennek köszönheti, sokkal inkább az apai szigornak. „Ő egyszerűen kijelentette, hogy a motorozás nem nőknek való sport, tehát felejtsem el szépen. Azóta is küzdök, hogy változtasson a véleményén, de hajthatatlan. Robogózhattam, ez minden. Persze nem bánom, hogy kézilabdázó lettem, hiszen apa ebben is tud segíteni, Ő is játszott jó pár évet az ETO-ban. Régebben előfordult, hogy bekiabált a lelátóról, mit hogyan csináljak, de mostanában ez már nem jellemző.” Alma hozzáteszi, jobban izgul lánya meccsein, mint annak idején, amikor ő maga is pályára lépett. Azt mondja, feszülten várja a pillanatot, hogy Emőke játszhat-e a felnőtt csapat sztárjai között, és izgul, hogy minden a lehető legjobban alakuljon.

Közben figyelem mindkettőjüket, látszik, hogy ez az apa–lánya kapcsolat különleges, amiben Alma a szülő, a barát, a minden. „Kiskorom óta apukám a példaképem. Ő a legjobb apa a világon, mindent megvalósít, amibe belevág, és olyan jó az emberekkel. Szó sincs arról, hogy én azt csinálok, amit akarok, épp ellenkezőleg. Szigorú, de jó, hogy ilyen, nélküle nem lennék itt.” Amíg ezeket a mondatokat hallgatom az ETO fiatal tehetségétől, a kőkemény fickó arcán elindul a könnycsepp lefelé, elbíbelődik pár másodpercig egy zsebkendővel, aztán csendben figyeli, ahogy Emőke azokat az élményeket sorolja, amik újak voltak számára, ahogy az első csapat keretében találta magát. „A korosztályos gárdákban még átlövőként játszottam, de sokan voltunk ezekre a posztokra, kicsit háttérbe szorultam, főleg védekeztem. Ambros Martín kijárt a meccseinkre, és tetszett neki a játékom, az ő ötlete volt, hogy próbáljam meg a beálló posztot. Hívott, hogy mehetek edzeni a felnőttekhez. Megszólalni sem tudtam, annyira örültem. Eleinte izgultam a világ legjobb játékosai között, de gyorsan kiderült, ők mindenben segítenek. Képzeld el a szituációt, hogy Heidi Löke, a világklasszis, az olimpiai bajnok odajön hozzád, és azt mondja, kérdezzek bármit, megmutatja, hogyan csináljam, de említhetném Amorimot is, aki folyamatosan irányít, hogy a védőjátékom javuljon. A meccseken óriási érzés öt-hatezer ember előtt játszani. A szurkolók szeretnek minket, engem sokszor biztatnak, hogy legyek kitartó, eljön majd az időm. Hihetetlen, hogy tőlem is autogramot kérnek, és bizony előfordul, hogy tízből tízszer másféleképpen néz ki az aláírásom.” Varga Emőke célja, hogy tűzközelben legyen a Bajnokok Ligája győzelemre esélyes Audi ETO-nál, jövőre bekerüljön az EYOF-válogatottba, később pedig eljusson valamelyik nagy világversenyre a nemzeti csapattal. Édesapja sem adta fel Dakar-álmait, edzésben van, tapasztalt motoros, ha lesznek támogatói, újra nekivág a próbának. Arra a kérdésre azonban, hogy mit választana, győzelmet a világ legismertebb versenyén, vagy azt, hogy az Emőke nyakába kerüljön egy BL-, esetleg egy olimpiai arany, egyértelmű választ ad: „A lányom sikere sokkal fontosabb, ez nem is kérdés.”

Nagy Roland

Fotó: Marcali Gábor