Simonné a Bécsben eltemetett lányát és a négy és fél évesen meghalt unokáját siratja. Kevés hozzá a könnye. Van fájdalom, amit hiába fojt zokogásba az ember, nem lesz tőle könnyebb a lelke. A szívbillentyűműtét előtt álló Simonné már ott tart, hogy megint kivonatozik Ausztriába, a bécsi temetőbe, saját kezével kikaparja a lánya holttestét és hazahozza valahogy. Ettől persze mindenki óvja.
Simonnét most már leginkább csak az élteti, hogy a negyvenöt évesen elhunyt lánya földi maradványai győri földben, az ő közelébe nyughassanak. Hogy legalább a sírját gondozni, látogatni tudja. Ehhez azonban mintegy kétezer euró kellene. De csak havi 68 ezer forintos nyugdíja van, abból fizeti annak a garázsnak a bérleti díját, amelyben lakik. Gyógyszerei több mint tizenegyezer forintba kerülnek.
Az Alföldről jött Győrbe, elvált, ahogy mondja, a férje a feje alól a párnát is elitta. El kellett adni lakásukat, hogy az adósságokat ki tudja fizetni. Simonné biztonsági őrként dolgozott Győrben.
Felnőtt lánya Ausztriában talált munkát, s Bécsben lakott az élettársával. Gyerekük is született, egy fiú, aki súlyos vesebetegként látta meg a napvilágot, dializálni kellett. Az apja azt mondta, nem bírja nézni a kisfiú szenvedését, ezért otthagyta a családját. A gyerek két és fél éves korában vesét kapott, ám két év múlva, hosszú szenvedés után a bécsi klinikán életét vesztette.
Édesanyja ekkor negyvenkét kilóra fogyott, Simonné költözött ki hozzá, ő tartotta benne a lelket. Egy évig lakott nála. Simonné lánya megismerkedett egy környékbeli faluban lakó férfival.anyját azonban minden este felhívta, s rendszeresen haza is látogatott.
Egyik alkalommal hosszú vívódás után elpanaszolta Simonnénak, hogy barátja gyakorlatilag prostitúcióra kérte fel, s pénzt ígért neki érte. Simonné szerint érződött a lányán, hogy fél, de semmiképpen nem teljesíti barátja kívánságát, sőt elmegy hozzá, s hazaviszi tőle a saját holmiját.
A lánya visszautazott Győrből, s bár tizenhét éven át minden este telefonált, attól kezdve néma maradt a készülék. Később jelentkezett, vékony, sírós hangon, s kérte az anyját, ne látogassa meg, ne utazzon ki hozzá. Többször nem telefonált. Simonné a magyar rendőrséghez fordult, de nem volt megalapozott gyanúja annak, hogy nyomozzanak utána. Tavaly áprilisban aztán Simonnét az akkor Norvégiában kamionozó fia hívta fel, hogy a testvérét holtan találták a bécsi lakásában.
Simonné kirohant a győri vasútállomásra, zokogva fölszállt a Bécsbe tartó szerelvényre, s elmondta a kalauznak: pénze nincs, de okvetlenül ki kell jutni az osztrák fővárosba, mert megölték a lányát. A kalauz leültette, nem szállította le a vonatról.
Simonné németül is csak keveset beszél, nehezen boldogult. Végül a nagykövetség segítségével kezdte el keresni a lánya holttestét, s – állítja –, először azt mondták neki, bűncselekmény áldozata lett. Megtalálta egy hűtőházban, de megnézni nem engedték neki a lányt. Ruhát vitt neki, azt ráadták. A halott Simonné szerint kilenc hétig volt a hűtőben, a hűtés számlája 1341 euró volt.
Simonné később a követségről tudta meg, hogy a lányát eltemették. A hivatalos vizsgálat kizárta az idegenkezűséget. Ezt Simonné most sem hiszi el.
Innentől kezdve még zavarosabb a história, de mivel a hűtés számláit nem fizette ki, valószínűsíthetően köztemetés keretében földelték el a lányát. Simonné megtalálta az egyszerű sírt, s zokogva azt mondja: úgy kaparták el a lányomat, mint egy kutyát. Kevés hivatal, minisztérium, újság s közjogi méltóság lehet ebben az országban, akihez nem fordult. Érdemi választ a Külügyminisztériumtól kapott, ebben mintegy 1900 euróra taksálták a halott hazaszállítását. Simonnénak pénze nincs, civil egyesületektől ígértek neki segítséget, de végül teljesen egyedül maradt. Idegrendszere tönkrement, a szíve egyre rosszabb, helyzete kilátástalan.
Megkérdeztük a Jószív temetkezési vállalat igazgatóját, Ladocsi Gézát, hogy mi módon, s milyen feltételekkel hozathatná haza Simonné a lányát. Ladocsi Géza a konkrét ügy ismerete nélkül elmondta: amennyiben valakit köztemetés keretében helyeznek sírba, akkor az egyszerű temetés költségeit az állam viseli.
Ez azonban csak akkor lehetséges, ha nincs hozzátartozó. Ebben az esetben az elhunyt hagyatékából vonják le a temetési költségeket. Ha valaki haza akarja hozatni hozzátartozója holttestét, akkor be kell szerezni Magyarországon egy nyilatkozatot, miszerint valamelyik temető befogadja a földi maradványokat. Ennek akadálya általában nincs. Ezt a papírt a kérvénnyel együtt be kell nyújtani az osztrák temetőgondnokságnak, s kezdeményezni kell az elhunyt exhumálását.
Ez Magyarországon sem olcsó, Ausztriában vélhetően lényegesen drágább. A holttest fölötti rendelkezési jog – miután a halottnak nincs élő gyermeke és férje – valószínűleg a testvéré vagy az anyáé. Igen ám, de mielőtt a halottat exhumálnák és kiadnák, az ausztriai köztemetés költségeit valószínűleg kifizettetik velük. Ehhez képest a Bécsből történő hazaszállítás már csak töredéke a teljes költségnek.
Simonné zokog. Lassan az identitását veszti el. Mintha csak ezt a folyamatot erősítené a sors azzal, hogy papírjait ellopták. Újra kell építeni önmagát. Túl sok azonban a nyílt seb, a lezáratlan múlt. Az időnek nincs ereje gyógyítani. Aki segíteni szeretne, jelentkezzen szerkesztőségünkben.
Gy. P.
Fotó: Marcali Gábor