„Nem a napfényes oldalon dolgoztam, mindig alulnézetből láttam a társadalmat. De az igaz, hogy rendesen kiálltam a dolgom mellett” – mondta interjúnkban Sütő Csaba, a Hajléktalanokat Segítő Szolgálat vezetője, akit a hajléktalanellátás megszervezéséért, korszerű bővítéséért és folyamatos működtetéséért jutalmaztak Pro Urbe Győr díjjal március 15-én. Az Avar utcai telephelyen látogattuk meg.
A hivatalos krízisidőszakon túl vagyunk, azonban az utcán mindig, minden körülmények között krízis élni. Mennyien vannak most a rendszerben?
Ez a mondat telitalálat. Az igényeket illetően vannak csúcsok, de a hajléktalanság problémája nem szezonhoz köthető. Az intézményünk minden része telt házzal működik, 290-en voltak most bent. Meghosszabbítottuk a Szarvas utcai téli krízisszálló nyitvatartását, de ott volt némi létszámapadás, a kötelező rovarirtás miatt a hatvan helyett csak harmincan alhattak bent. Egyébként néhány éve már márciusban sem szoktak ennyinél többen ott éjszakázni.
A krízisnél ne mindig a veszélyre gondoljunk, hanem arra a nehezen megélhető helyzetre, amihez egyébként jól alkalmazkodnak a hajléktalanok, mert aki nem, az meghal. A folyamat kétségkívül leglátványosabb formája a kiszáradás, a kihűlés, de az emberek először a lelkükben száradnak és hűlnek ki, onnantól, hogy elvesztik a kapcsolatot a normál világgal – most nevezzük a többit normálisnak.
Jól emlékszem, hogy nem volt Győrben fagyhalál az elmúlt években?
Az utcán nem történt kihűlés, de nemcsak a hajléktalanok kitettek a hidegnek, hanem egy peremhelyzetben lévő réteg is. Idősek, egyedül élők, szenvedélybetegek. Utóbbi csoportból rengetegen élnek ebben a Sashegyig tartó félkaréjban, a kertvárosi részen. Sok kiköltözőt gondozunk, akik élik fel a javaikat, utolsóként a valamikor család által összehozott üdülőt. Ott laknak a gyümölcstárolóban, lakókocsikban…
Többször, több helyen elhangzott, hogy a győri hajléktalanellátás példaértékű az országban.
Ebben mindig óvatos vagyok, de kétségen kívül bizonyos elemei jól megvalósított szándékot tartalmaznak. 1992 elején kerültünk ki ide, ahol mindig világvégi hangulata van az embernek, pedig mögöttünk húzódik Szentiván, mellettünk Likócs. Kaptunk egy volt orosz laktanyát négyhektáros területtel, épületekkel, amiket rendbe kellett hozni. Sok hajléktalannak volt hasznosítható szakmunkás végzettsége, rengeteget dolgoztak. Ez a példás. Mi életszerűen működünk, nincs ebben különleges mágia. A hajléktalan is keljen fel, kezdjen el dolgozni, a fizetését tudja kezelni. Visszatanítjuk az embereket. Kialakítottunk hajléktalanotthont, átmeneti szállást, menhelyet, és egy rehabot. Az utcai munkát ugyancsak az intézményhez tartozó alapítvány végzi.
Gazdálkodni is tanítanak? Ahogy körbenézek, fóliasátrakat látok.
Több kifutót is kialakítottunk haszonállatoknak és fóliás zöldségtermesztésbe kezdtünk, valamint rengeteg gyümölcsfát ültettünk. Szerettünk volna tojástermelésre is berendezkedni, de a terület közepén van egy szennyvízátemelő akna, ami időnként kiönt. Szépen tojtak a madarak, de meg kellett semmisíteni kétszer is a tojásokat. Ezenkívül egy kisebb drótkerítésfonó műhely is működik itt.
Nyilván cél, hogy mentálisan és fizikálisan is olyan állapotba kerüljenek az érintettek, hogy alkalmassá váljanak a társadalomba történő visszailleszkedéshez. De nézzük a valóságot: a rehabilitációra mennyi az esély?
Azt a hosszú időt, amit az emberek tönkretettek az életükben, vagy tönkrement, mert van, amikor csak elszenvedik, nagyon nehéz visszahozni, újratanulni. Legtöbbüknek komoly a szocializációs, a tudásbeli és az egyéb közösségi hátrányuk. Az ő reintegrálásuk esélye a rehabon a legjobb, akár a 15–20 százalékot is eléri, míg az egész intézményre vonatkozóan lényegesen kevesebb ez a szám, harmadrészüknél lehetetlen ábránd.
Valaki a minap azt kérdezte tőlem: milyen emberek a hajléktalanok? Vajon mindegyikük a saját sorsának megrontója?
Ez ránk is vonatkozik: mindenki azt a virágot szagolja, amit szakít. Vannak kétségen kívül olyan helyzetek, amikor kemény küzdelem mellett jutnak ilyen mélyre. Többen jobb időszakot megélt emberek, akik nagyon eltolnak valamit és itt kötnek ki. De a mi szempontunkból nem ez a lényeg, hanem a megbocsájtás, és az életük átértékelése. Aki ide bekerül mint hajléktalan, tiszta lappal indul. Persze megnézzük, hogy ki ő, de nem rójuk fel neki.
“Félgőzzel nem voltam itt két napot sem” – vallja Sütő Csaba
Ön hogy került erre a területre?
Agrármérnök vagyok. Rendszerváltáskor láttam, hogy néhány embernek más jut eszébe, mint amit ki lehetett volna hozni belőle, és szemmel látható volt, hogy gondok lesznek. Ahol utoljára dolgoztam, egy húsipari vállalat táplánypusztai telepén, azt romhalmazzá züllesztették. Onnan kerültem ide, gondoltam, egy-két hónapig ellappangok. Hát, kiderült, hogy mégsem egy epizódja ez az életemnek. ’92 őszén elmentem az Államigazgatási Főiskolára, ott szociálpolitikát tanultam. Volt egy egészségfejlesztő, mentálhigiénés kalandom Szegeden, és elvégeztem az ELTE szociális munka szakát. Nem dicsekszem vele, de ezekkel az emberekkel egyébként is kapcsolatban voltam, az alkoholizmusellenes küzdelembe mint érintett kerültem a ’80-as évek közepén. Közel 40 éve absztinens vagyok. Nem tudom, kinek az ágya mellett feküdnék, ha akkor nem teszek fogadalmat és nincs ilyen szerencsém, hogy más irányba mehessek. Aztán itt ragadtam. Szeretem csinálni.
Látta, hogy egyre több a teendő és beleállt a feladatokba?
Nem. Ez egy érdekes munka, itt nincs két egyforma nap, ember, eset. Mindig történik valami, az udvaron sem tudok elmenni úgy, hogy ne szóljak semmit. Általában igyekszem jót mondani, de van, amikor keményen le kell kapni valakit a tíz körméről. Fennköltnek tűnik, de a másik, ami itt tartott, hogy még ennyi idő után is hiszek az emberek jóságában. A ’90-es évek elején, amikor még voltak krízislakásaink, lakott nálunk egy házaspár, négy gyerekkel. Aztán elkerültek tőlünk, és nem tudtuk felfedni a zűröket. Közel harminc év után visszajött az anyuka. Egyedül, a gyerekek valahogy kinőttek a probléma alól, és kiderült, hogy ő volt a probléma, alkoholbeteg. Mit mondjunk? Tönkretett négy gyereket? Semmit nem mondunk. Támogatjuk, megpróbáljuk pályán tartani, és egy kevés méltóságot visszaadni neki.
Mi jelenti itt a sikert?
Azt nem mondhatom, hogy a sikerélmény tartott itt. Sok a visszaesés és időnként sziszifuszi a küzdelem. Ami szerencsés, hogy talán sikerült egy kicsit abba az irányba vinni a munkánkat, hogy a város közvéleményét is jobb irányba mozdítottuk. A jelen állapot, amit Győrben tapasztalhatunk, egy ekkora populáció mellett a szándékaink megvalósulását jelzi. Ehhez jó partner volt a helyi politika is, amely velünk együtt a megoldásokat kereste, keresi. Persze mindig vannak elégedetlenek, de olyanok is, akik időnként megkeresnek adománnyal, jó szóval.
A hajléktalantörvényként emlegetett szabálysértési módosítás tavaly október 15-én lépett hatályba. A szigorítás óta a rendőrök több mint 350 esetben figyelmeztettek utcán élő hajléktalanokat, tíz embert állítottak bíróság elé az országban. Győrben okozott problémát a szigor?
Én is azt gondolom, hogy semmivel sem illeti meg több jog a hajléktalant, mint a többségi társadalomban élőket. Akkor van gond, amikor a társadalom bűnbakot keres. Szóval leültünk a polgármesteri hivatalban dolgozó illetékesekkel, rendőrökkel és egy pszichiáterrel. Többször átbeszéltük a problémát. Október 15. után körjáratra indultunk, beszéltünk az utcán élőkkel. Fontos, hogy a város már előtte sem akarta a szőnyeg alá söpörni a problémát. A történelmi belváros frekventált hely, nem jó, ha ott hajléktalanokkal találkoznak az emberek. Az alapítvány munkatársai délelőttönként napi rendszerességgel, hétvégén is körbejárnak. Többnyire sikeresen kezelik a koldulást. Vannak köztük, akik nem hajléktalanok, nem is győriek, és időnként feltűnnek a bérkoldusok is.
Vonzó a térség a munkavállalas szempontjából is. Érzik ennek bármiféle negatív következményét?
Általában azokkal találkozunk, akik megalapozatlanul érkeznek a városban Északkelet- Magyarországról: nincs kitartásuk, nem tudnak magas albérletet fizetni, de visszamenni sem és itt ragadnak. Amit korábban nem láttam, hogy kamionosok hozzák magukkal a barátnőjüket, de összevesznek, aztán kirakják egy benzinkútnál. Már három ilyen is történt a közelmúltban, a rendőrök hozzánk hozták őket, az alapítványunk pedig vehette meg a vonatjegyet nekik, legutóbb Hajdúdorogra. De ez már inkább brazil szappanoperába illik.
Amivel nem tudunk mit kezdeni, csak tünetileg kezelni, az a dizájnerdrogozás. Új jelenség, hogy egyre több gondnokság alatt lévőt látunk el, olyanokat, akiknek tényleg nem kellene itt lenniük. Rengeteg a beteg és a mozgáskorlátozott, egy focicsapat összejönne az átmeneti szállón is kerekes székesekből. Időnként idős embert akar a családjuk itt elhelyezni. Volt rá példa, hogy az idős hozzátartozót kitették, nem tudott hova menni, két hét múlva itt, a bekötőútnál halt meg. Elütötték, nem tudta, hol van.
Rengeteget látott. Van, ami még szíven üti?
Vannak esetek, általában, amikor gyerekkel történik valami, és nagyon nehéz feldolgozni azokat a veszteségeket, amik az elmúlással függnek össze, valamint azt a sikertelenséget, amikor valaki a szemünk láttára halálra issza magát. Nemrég történt ilyen 3-4 hónap alatt. Egy idősebb korában megbotlott férfi büntetés miatt került ide, pedig jó szakember volt, előtte becsületesen dolgozott. Ezt nem lehet megszokni. Próbáljuk magunkat vigasztalni, meg járunk szupervízióra és mindenféle vajákolásra, de ezeket az élményeket sajnos cipeljük magunkkal.
A régi szaunából lett könyvtár alkalmas a közösségi együttlétre és az ítéletre is
Szigorú ember, amire szüksége is lehet, de emellett kell egy nagy szív is, hogy valaki ezt hivatásává válassza.
Félgőzzel nem voltam itt két napot sem. Március 15-én, amikor kitüntettek, akkor is a menhelyről mentem a városházára, mert már évek óta itt is tartunk megemlékezést a nemzeti ünnepeinken. A lakók csinálják a műsort. Arra is adok, hogy az embereket ismerjem. Nem állítom, hogy mindenkit névről, de ez sajnálatos következménye, hogy rendkívül magas a fluktuáció. A Szarvas utca 60 férőhelyén 170-en fordultak meg tavaly.
A Pro Urbe-díj egyébként meglepetésként ért, mindjárt az fordult meg a fejemben, hogy megérdemlem én ezt? Nem a napfényes oldalon dolgoztam, mindig alulnézetből láttam a társadalmat. De az igaz, hogy rendesen kiálltam a dolgom mellett. Igen, megérdemeljük. Ezt egy csapat kapta, amiben én csak a dolgomat tettem.
Látszik, hogy nem szokott hozzá a sikerélményhez.
Az azt jelentené, hogy megkeseredtem. Látom, hogy kinek hol van megkötve a keze. Szeretek itt lenni. Tudom, hogy a kapun a kampót ki csinálta, és ki hegesztette. Ezt a faházat hajléktalanok húzták fel, ahogy a porta épületét is.
Ilyenkor büszke?
Persze, ezek jó emberek nagyon. Van, amikor bosszantóak, de ilyenek a többségi társadalomban is: nagyon tudnak az emberek ezen a skálán játszani.
Szerző: Zoljánszky Alexandra
Fotó: Marcali Gábor