Tízéves ausztriai edzősködés után hazatért Fajkusz Csaba, korábbi olimpikon tornászunk, aki a jövőben a Győri Atlétikai Club női torna szakosztályának lesz a vezetőedzője. Bár még csak néhány hete van itthon, már most élvezi, hogy újra Győrben dolgozhat.
Minden a Móra-iskolában, Samu bácsinál kezdődött – meséli ragyogó szemekkel Fajkusz Csaba, akit első tornaélményéről kérdeztünk. „Röck Samu válogatást szervezett, és az édesanyám mondta, hogy menjünk el. Igaz, nem oda tartoztunk körzetileg, de megpróbáltuk a felvételit. Ez szerencsére jól sikerült. Bár be kell valljam, abban az időben, mint minden kisgyerek, egyfolytában bukfenceztem, fejen álltam, kézen álltam, úgyhogy rákényszerültek otthon a szüleim arra, hogy elvigyenek erre a válogatásra.”
A győri tornabázis akkoriban a győri Móra-iskola lett. Aki tornára adta a fejét, az oda járt. Nagyon sok fiatalt tudott akkoriban megmozgatni és később versenyeztetni az iskola. A célt, ami az volt, hogy beinduljon Győrben a versenytorna, könnyedén elérték.
„Nagy bázisból lehet kihozni igazán nagy dolgokat. Amikor én elkezdtem, a Móra-iskola tornaterme tele volt gyerekkel. Nem túlzok, volt egy négyzetméter szabad hely, annyi kisgyerek volt. Az idő múltával persze volt, aki abbahagyta, a mag pedig megmaradt. Ebből a kemény magból jött ki ez a szerintem szenzációs eredmény. Két olimpiai bajnok plusz két olimpikon. Nem hiszem, hogy sok egyesület ilyen eredményekkel dicsekedhet.”
Az akkori tornászok életét nagyban befolyásolta, amikor az akkori Rába ETO-ban megszűnt a torna szakosztály, és az edzések a Bercsényi-iskola tornatermébe kerültek át.
„Az egy nagyon pici helyiség volt, ahol edzve igazából nemzetközi eredményeket nem lehet elérni, illetve világversenyre felkészülni lehetetlenség. Talán egy 20×15 méteres terem, ahol még csak az ugrást sem lehet gyakorolni. Hiszen az ugráshoz szükséges nekifutó csík 25 méter és még mögötte van az ugróló és a leérkezés. Aztán a talajterületről nem is beszélve. 1986-ban, érettségi után aztán felkerültem Budapestre, az Újpesti Dózsába. Nekik akkor világszintű tornatermük volt, ezért döntöttek úgy az edzőink, hogy páran odamegyünk.”
Életét és sportkarrierjét is nagyban befolyásolta Röck Samu, akitől nagyon sokat tanult, és a mai napig számít a véleménye.
„Samu bácsi mindig meghatározó személyiség az életemben, a véleménye mindig is számított nekem, most is fogok hallgatni rá. Ő még mindig aktív, mondhatni szuperaktív. Most lehetőség van arra, hogy a győri torna még jobban felfejlődjön, köszönhetően az Európai Ifjúsági Olimpiai Fesztiválnak. Van pénz, hogy például új tornaterem épüljön. Már nálam is megjelent, pedig még csak nemrég vagyok itthon, és adta a tanácsokat, mit hogyan kellene csinálni, és szerintem fogok is rá hallgatni.”
Fajkusz Csaba társaival együtt az 1988-as szöuli olimpián hatodik lett csapatban.
„Fantasztikus dolog az olimpia, de azt sokan nem tudják, mennyi munkával jár. Akkoriban az egy nem mindennapi felkészülés volt. Kezdve nemcsak a mindennapi edzéssel, hanem például a súlyunkat is meghatározták, és ezt be is kellett tartani. Például, ha 10 dkg-mal nehezebb voltam, akkor a kinti költőpénzemből vonták le. Szerencsére ilyen csak egyszer fordult elő, amikor hétvégére hazajöttem és kicsit nehezebben tértem vissza. Ám az olimpián mindent elfelejtettünk. Ráadásul a legjobb formánkat tudtuk adni, bár két sérülés is történt, de a kitűzött cél, a hatodik hely meglett, és az, hogy érmet tudjunk hazahozni, ezt pedig Borkai Zsolt lólengésben megszerezte.”
Az olimpikon 1997-ben fejezte be aktív pályafutását, miután ’95-ben lesérült és nem került ki a ’96-os olimpiára. Ez utóbbit nagy kudarcként élte meg, így az edzősködésbe vetette bele magát.
„Elkezdtem tanítani a Balassi Bálint-iskolában és mellette edzősködtem. Továbbra is a Bercsényi-iskolában voltunk, tehát a lehetőségeink korlátozottak voltak. Be kell valljam, teljesen felkészületlenül kezdtem edzősködni, azt próbáltam csináltatni a gyerekekkel, amit anno még velem csináltatott a Samu bácsi, de ez kevés volt. Tovább kellett képeznem magam, mert tudtam, hogy ez így nem megy tovább.”
2005-től Felső-Ausztriában, a linzi olimpiai központban kapott edzői állást, ahol olyan nagy nevektől tanulhatott, mint Köműves György vagy Sivadó János. Az itt szerzet tapasztalatokat pedig idehaza próbálja kamatoztatni.
„Az én célom mindig is az volt, hogy hazajöjjek. Igaz, én mindig fiúkkal dolgoztam, de azt kell mondanom, hogy óriási különbség nincs a kettő között. Az akrobatikus dolgok vagy az ugrás ugyanazok. A csajos dolgokra pedig megvannak a szakemberek. Persze kollégáim inkább arra készítettek fel, hogy más lesz, mert a női lélek az már ebben a korban is teljesen más. Az biztos, hogy évek kellenek ahhoz, hogy felnőtt szinten ott legyünk, viszont a kilátások nem rosszak. Már több mint 110 tornász van, csak lányok, ám ebből a 8 éves és ennél fiatalabbak csak negyvenen. Jobb lenne, ha az „alsó ház” nagyobb lenne, mert ebből lehet építkezni. Az biztos, hogy újat kell alkotni, amihez már vannak terveim.”
Csizmadia Dóra
Fotó: Marcali Gábor