„Az isteni megbocsátás nem ment fel a világi törvényesség alól”
Azt hiszem, a Bibliából egy emberről lehet biztosan tudni, hogy a mennyországba jut: a bűnbocsánatot nyert latorról, akinek Jézus a kereszten megígérte: velem leszel a paradicsomban. De azt nem mondta, hogy akkor itt és most levesznek keresztről – világít rá a lutheri teológia sajátos lényegére Ittzés János.
A Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület idén 67 évesen nyugdíjba vonult püspöke az 1944-es győri bombázások idején született, biztonsági okokból Csornán. „Papgyereknek születtem, de nem éltem sokat lelkészcsaládban.” Püspöki másodlelkészként is szolgáló édesapja korán elhunyt, így – bár a család apai és anyai ágon is szorosan kötődött az evangélikus egyházhoz – nem volt közvetlen családtag, aki hatott volna pályaválasztására. „Gimnáziumban filmoperatőr és sebész is szerettem volna lenni.” Így a körzetesítés miatt a családi tradíció diktálta Révai helyett a Bercsényi-gimnáziumban letett érettségi után a teológia mellett a pécsi orvosi egyetemre is felvételizett, ám „helyhiány miatt” nem vették fel. „Alakulnak néha titokzatos módon az emberi sorsok, amikről utólag kiderül, hogy nem csak emberi szándék állt mögöttük.” 1962 szeptemberében ugyanis kiderült, hogy abban az évben az országból ő egyedül jelentkezett evangélikus teológiára. Tanulmányai befejezése után lelkiismereti okok miatt nem szenteltette magát lelkésszé, segédmunkásként dolgozott, és csak 1970-ben tért vissza a pályára. Szolgált Kőszegen, a takácsi–gecsei gyülekezetben, 2000-ben lett a közel ötvenéves kényszerszünet után újjáalakult Nyugati Evangélikus Egyházkerület püspöke. 2006 és 2010 között a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke volt, 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki.
A teológia elvégzése után nem szenteltette magát pappá 1967-ben, mert így tiltakozott a diktatórikus egyházi vezetés ellen. Pontosan mi késztette erre a lépésre?
Nem tudtam megtenni, amit az akkori egyházi vezetés kívánt tőlem. Nem egyszerűen az egyházi törvények iránti engedelmességet várták ugyanis el, hanem az akkor hivatalban lévő egyházi vezetés iránti hűségesküt is. Ez lehet, hogy egy katolikus ember számára nem furcsa, nem irritáló kívánság – hiszen tény, hogy felszenteléskor a hivatalban lévő püspöknek és utódainak fogad engedelmességet a katolikus pap –, de számomra az volt, mert nálunk ez tradicionálisan másképp van. Káldy Zoltán püspök olyan módon határozta meg az evangélikus egyház életét, ami elsősorban ideológiai, egyházpolitikai szempontokat érvényesített. Voltak jó eredményei is az ő püspöki szolgálatának, de ez a belső, diktatórikus egyházvezetés számomra vállalhatatlan volt.
Kritikusan szemlélte vallási közösségét akkor is, amikor 2006-ban a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke lett?
Azt gondolom, hogy igen, hiszen meggyőződésem, hogy a teológiának van egy normatív kritikai kötelezettsége is. Ez azt jelenti, hogy nem a saját ideológiánkhoz kell mérjük a dolgokat, hiszen hitünk és egyházunk kimondott és megfogalmazott tanítása szerint az Isten igéje az, ami minden döntésünk mélyén ott kell, hogy legyen.
Vezetése alatt az evangélikus egyház többek között elkezdte felderíteni saját múltját. Mik voltak négyéves tevékenységének legfontosabb elemei?
El kell mondjam, hogy a mi egyházunkban az elnök-püspök nem rendelkezik olyan jogosítványokkal, mint például a katolikus püspöki konferenciában a bíboros. Nálunk elsősorban a társadalmi szervekkel, a kormányzattal való kapcsolattartás a vezető feladata. Adott esetben egy tárgyalásnál az egyházat képviseltem, és az egyház álláspontját előzetes testületi döntés határozta meg. Ilyen értelemben az elnök-püspök megbízatását nem szabad túlértékelni.
Egyházi vezetőként kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy becsüljük meg és képviseljük erőteljesen azt a teológiai értéket, amit a lutheri reformációban kaptunk. Ez egyrészt az identitásunkból is következő feladat, másrészt egyfajta értékfelmutatás is. Én például nem örülök annak, ha azt mondják, hogy van a katolikus egyház és a protestáns egyház, hiszen tény, hogy a wittenbergi és a genfi reformáció célkitűzései azonos értékek mentén indultak, de azért voltak jelentős különbségek is. Részben ezekkel összefüggésben is igaz – amit ön is említett –, hogy kezdettől fogva nagyon fontosnak tartottam a múlttal való szembenézést. Ezt lehet átvilágításként, ügynöktörvényként emlegetni, a lényeg, hogy rettenetesen fájlaltam, hogy a megboldogult Antall József miniszterelnöksége, az első demokratikus kormányzás idején kivették az egyházi vezetőket a kötelezően átvilágítandók sorából. Persze tudom, hogy ebben külpolitikai okok is szerepet játszhattak a Vatikán sajátos státusa miatt, de meggyőződésem, hogy a magyarországi keresztyénség hitelének felmérhetetlen kárt okozott ez a pozitívnak szánt, de hatásában negatív megkülönböztetés.
A politika megbocsát, ha az az érdeke.
A lutheri teológiának van egy nagyon markáns és fontos tétele, amit egyszerűen talán így lehet mondani: a megkülönböztetés művészete. A Szent Írásban egészen világos az, hogy Isten kétféleképpen kormányozza a világot: törvénnyel és az evangéliummal. A törvény azt mondja meg, hogy mit kell tenned, az evangélium pedig arról szól, hogy Isten alaptalan, indokolatlan, de teljes szeretettel fordul feléd, és ha te belátod, hogy bűnbocsánatra szoruló bűnös vagy, akkor feltétel nélkül bocsánatot kapsz. Ez a kettő nem vegyíthető össze, és ebből következik az a szociáletikai konzekvencia is, hogy a lutheri teológia megkülönbözteti a Justitia Civilist, a polgári igazságot és a Justitia coram Deo-t, az Isten előtti igazságot. A bűnbocsánatot nyert bűnös megigazul az Isten színe előtt, de ez a bűnbocsánat nem ment föl a világi törvényesség alól. Azzal nem lehet a gazemberséget menteni, hogy langyos fürdőt veszünk az Isten szeretetében.
Sikerült tabula rasa-t csinálni?
Nem, de elindult a folyamat. 2005-ben az akkori egyházi vezetőség, püspökök, egyházkerületi felügyelők, és az országos felügyelő határozatban kezdeményezte egy tényfeltáró bizottság felállítását, amelynek levéltáros, jogász, történész és lelkész tagja azt a megbízást kapta, hogy a megfelelő intézményekben végezzen kutatómunkát. Ez a folyamat elindult, a bizottságnak egy publikációja már megjelent, most van előkészületben a második kötet. A következő tisztségválasztáskor, ami jövőre lesz a különféle időszakos megbízatásoknál – a püspököket nem érinti, mert ők nyugdíjkorhatárig vannak választva – az espereseknek, világi vezetőknek valamilyen módon át kell esniük egy előzetes bizottsági kontrollon. Ha itt kiderül valami, az nem fog kötelező visszavonulást jelenteni, de az illetőt és a választó közösségét is szembesítik az információkkal. Ha ezek után is feléje fordul a bizalom, akkor mindenki tudja, hogy mit kap, és mit ad. Ez jelentős előrelépést jelent.
A történelmi egyházak közül talán az evangélikusnak sikerült leginkább megőriznie a hitelét, de itt is érezhető az az általános probléma, hogy az emberek egyre növekvő csoportja fordul más irányba, amikor lelki békéjét keresi. Mikor kezdődhetett el a kereszténység hitelvesztése?
Biztos, hogy a mögöttünk lévő több mint másfél évezred története is az oka annak, hogy a küldetésünk tartalmáról és az egyházképünk formálódásáról nem mindig bölcsen gondolkodunk. Jézus Krisztus soha nem ígérte meg, hogy az övéi többségben lesznek. És ha belegondolunk és őszinték vagyunk, minden haszna ellenére a constantinusi fordulat – azaz hogy Nagy Constantinus császár 313-ban a Római Birodalomban engedélyezte az addig üldözött kereszténységet, amely a század végén államvallássá lépet elő – tragédia volt a küldetés szempontjából. Akkor kezdett el az egyház belsőleg romlani, amikor a megvallott vagy állított hitért előnyöket kaptak. És tulajdonképpen ez így volt Európában többé-kevésbé a 20. századig, leszámítva néhány nyugati, demokratikusabb országot. Egyébként az a felvilágosodásban elindult folyamat, amelynek eredményeként az ember gőgös, buta fejjel azt gondolta, hogy ha gépeket gyárt, folyton növeli az ismereteit, akkor az Úristenre nincsen szüksége, most érkezik a végkifejlete felé. Mit tud az egyház tenni? Egyet semmiképp nem szabad: engedni a biblikus teológiai bázisból. A baj az, hogy ebben már nyakig benne vagyunk. Egyszerű példa, az egyház nem teheti meg, hogy egynemű párokat esket. Nem adhatom az Isten áldását arra, ami akaratával, teremtési rendjével szemben áll. Szerethetem, felelősséggel tartozom érte, nem rekesztem ki az egyházból, de nem teszek olyasmit, ami őt is és a közvéleményt is félrevezeti. Az én álláspontom, hogy ebben az értékvesztett világban hirdessük meg világosan az Úristen programját, amiről mindannyian tudunk, és ne az legyen a szolgálatunk belső értékelésének a mértéke, hogy tudunk-e csődületet támasztani, hanem az, hogy ami elhangzik, az az-e, aminek hangzania kell. Mert ez a kettő nem mindig ugyanaz.
Wurmbrandt András