„Azért absztraktak a festményeim, mert korunk lényegének megragadására ez a forma alkalmas”

Interjú Koppány Attila tanszékvezető egyetemi tanárral, festőművésszel.

Melyik volt előbb, a mérnök vagy a festő Koppány Attila?

Egyértelműen a festő. Már gyerekkoromban ügyesen rajzoltam, amit visszaigazoltak az 1963-ban és ’65-ben a Keszthelyi Helikon Ünnepségeken nyert aranyérmek. A székesfehérvári diákévek alatt szinte minden szabadidőmet képzőművészeti körökben, szabadiskolákban töltöttem, olyan mesterek vezettek, mint Áron Nagy Lajos vagy Ballagó Imre, akiktől különösen sokat tanultam a mesterségről.

Akkor nem is volt kérdés a továbbtanulás…

Számomra talán nem, de a szüleim számára igen. Bár négyéves koromban elváltak, abban azonos álláspontot képviseltek, hogy szó sem lehet a képzőművészeti főiskoláról, sőt, még az építész szakról sem, így lettem építőmérnök. Történt ez mindannak ellenére, hogy nagyapám műbútorasztalosként nemcsak gyönyörű bútorokat készített, hanem komoly látványterveket is rajzolt, amelyek egyikét a lakásunk falán őrzöm, apám figyelemre méltó színvonalon oktatott rajzot a kisiskolásoknak, anyám pedig akvarelleket festett.

Mennyire térítették el az egyetemi tanulmányok a művészeti tevékenységtől?

Az egyetemi évek úgy teltek, hogy napközben előadásokat hallgattam diáktársaimmal együtt, délutánonként, este pedig továbbra is festőművészetet tanultam. Sőt, a kollégiumban művészeti szakkört vezettem, műtermet alakítottam ki, a saját munkák mellett itt készültek a rendezvények dekorációi. Festészetet tanultam, mondom, mert – az egyetem rajz és formaismereti tanszékének kurzuslátogatásain kívül – Luzsicza Lajos szabadiskolájában gyakorlatilag a mérnöki stúdiummal párhuzamosan elvégeztem a képzőművészeti főiskolát. Az utolsó előtti műegyetemi szemeszterben Pogány Frigyes főigazgató felajánlotta, hogy különbözeti vizsga nélkül átvesznek a Magyar Iparművészeti Főiskola általam választott művészeti képzésére. Egy hetet gondolkodtam. De mivel már túl voltam a mumusnak számító matematika- és mechanikaszigorlaton, úgy döntöttem, inkább megszerzem a mérnöki diplomát.

Mérnöki diplomával a kézben merre vitt az út?

Mivel társadalmi ösztöndíjam volt, visszamentem dolgozni Székesfehérvárra, ez egy hónapig tartott. Akkor megkerestek az induló győri főiskoláról, oktatónak hívtak. Meg kell mondanom, a bennem rejlő pedagógusvéna mellett a három hónapos nyári „alkotói” szünet kilátása is közrejátszott abban, hogy igent mondtam. 1968-as első önálló tárlatom óta akkor már rendszeresen állítottam ki, folytatni szerettem volna az intenzív művészeti tevékenységet.

Mire a legbüszkébb a tudományos pálya eredményeiből?

Természetesen az egyik legfontosabb eredmény az egyetemi szintű építészképzés megteremtése Győrben. 1986-tól tanszékvezetőként, a Baross Gábor Intézet vezetőjeként, főiskolai főigazgató-helyetteseként, majd egyetemi rektorhelyettesként mindvégig az intézményben folyó oktatómunka színvonalának emelésén és kiteljesítésén dolgoztam. Bár időnként gáncsolta a törekvéseinket a szakmai irigység, bulldogtermészetemmel sikerült elérni, hogy a budapesti műegyetemen kívül csak a győri mérnökképzés rendelkezik európai uniós akkreditációval, az egykori kompresszorházból pedig olyan műteremépületet alakítottunk ki, amilyen még a budapesti intézménynek sincs.

Személyes szakmai sikerek?

Az épület-szerkezettan jegyzeteim, a témában folytatott kutatásaim, publikációim, nemzetközi konferenciákon tartott előadások, no és az oktatás, a doktori iskola hallgatóival folytatott közös munka.

Mindemellett hivatásos művésznek is tartja magát…

1971 óta tagja vagyok a Képzőművészeti Alapnak, illetve utódjának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, ami a hivatásos művészeket tömöríti. Ez a dolog formai része, a tartalmi pedig a vizuális művészetek születéstől való fertőzöttsége, amiből nem is kívánok kigyógyulni. Ezt a művészlétet tölti meg az a közel kétezer kép, amit festettem, a több mint száz kiállítás, amelyen alkotótársaimmal vagy önállóan részt vettem, itthon vagy éppen Németországban, Ausztriában, Franciaországban.

Ha már a szakmánál számba vettük, melyik alkotását tekinti legfontosabbnak?

Nagyon büszke vagyok a Mementó I. című képemre, amit az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmából Mosonmagyaróváron rendezett országos képzőművészeti kiállításon rendkívül neves zsűri értékelt a legkiválóbbnak. De négy festményemet őrzi a Magyar Nemzeti Galéria, másokat a győri városi és a Xántus-múzeum és még több gyűjtemény.

Ezek jórészt absztrakt alkotások…

Festettem én korábban figurális képeket, portrékat, tájképeket is, ezekből sokat megvásároltak elsősorban az akkor még létező Képcsarnokon keresztül. De úgy érzem, az ábrázolónál sokkal szélesebb érzelmi-gondolati spektrumot tud átfogni az absztrakt festészet. Ezeken a műveken keresztül keresem és próbálom megmutatni, hogyan formálódik a világ, keresem a bennünket körülvevő univerzum képi logikáját. Míg a tudományban a valóság egy töredékét igyekszünk megragadni, az absztrakt művészet eszközével az emberi lét lényegét, a nem látható világot, a makro- és mikrokozmosz struktúráját viszem a vásznaimra.

Besorolhatók a művek kategóriákba, korszakokba?

Minden kiállításra új képeket festek. Találok egy adott témát, gondolati kört, ebből születik 20-30 festmény. A korábbi alkotásokat a kritikusok, művészettörténészek konstruktivistának, aztán expresszív absztrakcionistának minősítették, most leginkább lírai absztraktnak nevezik, és ezzel egyet is értek.

Értik az emberek ezeket a képeket?

Borzasztó hiányosságaink vannak a vizuális nevelés terén. Mindent elönt a harsányság, mint a diszkózenétől hallássérülté vált fiatalok, akik érzéketlenné válnak a zenei finomságokra, úgy veszik el a képek iránti érzékenység. Egy angol művészettörténész szerint meghaltak a stílusok, az „-izmusok” – már csak a szenzácionizmus létezik. Azért absztraktak a festményeim, mert a saját korunk lényegének megragadására ez a forma alkalmas, ezzel vagyok képes közölni és érzékeltetni azt a komplexitást, amiben élünk. És aki nyitott szívvel hagyja magára hatni a képeket, a formákat, a színeket, a vibrálást, annak meg is fognak szólalni.

Az életét végigkísérte a tudományos és a művészeti munka. Hol a közös pont, amitől a két tevékenység nem csupán párhuzamossággá, hanem azonossággá vált?

Mindig megkeresetem azt a területet, ahol a saját kreativitásomat leghatékonyabban tudtam érvényesíteni. Számomra maga a tevékenység a legfontosabb, az elmélyült, motivált alkotó tevékenység. Ahogy Csíkszentmihályi professzor mondja Amerikából, a „flow” állapotában létezés a boldogság azon állapota, amit a képzőművészek, előadóművészek és sportolók tudnak leginkább átélni.

Dr. Koppány Attila az idei Szent László-díjjal kitüntettetek egyike. A Széchenyi István Egyetem tanszékvezető tanára a hivatalos indoklás szerint a „a győri felsőfokú építészmérnöki képzés megteremtéséért, valamint kiemelkedő jelentőségű kutatási eredményei és tudományos munkássága elismeréseként” részesült az elismerésben. A mindeközben sokak által festőművészként (is) ismert professzor leghatározottabban visszautasítja az időnként még mindig fülébe jutó „egy mérnök, aki elég jól föst” minősítést, hiszen saját bevallása szerint amennyire egyetemi tanár, épp annyira hivatásos képzőművész. Ez a párhuzamos dimenziókban sikeres pálya 1947-ben Enyingről indult, és a székesfehérvári diákéveken keresztül futott Győrig. „Más gyerekekhez hasonlóan én is előbb rajzoltam, mint írtam, csak az én munkáim jól felismerhetőek voltak” – mondja az indulásról a művész, aki végül a szülői szigornak köszönhetően választott polgári foglalkozást hivatása mellé. A festészettől soha nem hagyta elszakítani magát, ebben is megmutatkozott „bulldogtermészete” – idézet tőle –, ahogy ennek a kitartásnak köszönhető a győri felsőfokú építészmérnöki képzés megteremtése is. A tudományos és művészeti pálya jelzőkövei a szerkezettanjegyzetek, publikációk, előadások, tanítványok sora, valamint közel kétezer kép, több mint száz kollektív kiállítás, 45 saját tárlat. A legutóbbi csütörtökön nyílt Győrben, a zsinagógában. A mérnöki stafétát az építészi diplomamunkán dolgozó fiú viszi tovább, most éppen gyesen lévő lánya jogászként dolgozik. A három hónapos unokával büszkélkedő nagypapa hatvanon túl sem fél az újdonságoktól, borlovagként a hegyek levével, újdonsült síelőként a hegyek lejtőivel kötött szorosabb barátságot. A belvárosi műteremlakásban irigylésre méltóan nett, dinamikus és kiegyensúlyozott férfi fogadott.

Ozsvárt Tamás

Fotó: O. Jakócs Péter