Bakonyi Marcell „Az ember érik az operaszerepekkel, mert hozzáadnak valamit a személyiséghez”

Amikor elkezdtem énekelni tanulni, egyenes út vezetett az opera irányába, mindig is ez a pálya vonzott a leginkább- ad betekintést élete egyik legfontosabb döntésének determinációjába Bakonyi Marcell Salzburgban élő operaénekes.

A 32 éves, Győrben született basszbariton édesanyja és édesapja több szállal kötődik a kultúrához, eredetileg történelem tanár végzettségű édesapja vállalkozóként, mérnök édesanyja, pedig ingatlanszakértőként dolgozik. Fiuk jó hallása miatt kezdett zeneiskolába járni, ahol hegedülni tanult, ám a Révaiban töltött gimnáziumi évek alatt egy időre abba maradt a muzsikával való foglalkozás. „Nem szándékoztam konzervatóriumban továbbtanulni, ezért tettem kicsit félre a hegedűt.” A középiskolát azonban nem bírta sokáig zene nélkül. A Sunny Singersben kezdett énekelni. „Egyik koncertünkön felfigyelt rám Pintér Feri bácsi, a zeneiskola akkori igazgatója, és felajánlotta, hogy foglalkozik velem, különösen a hangképzésre koncentrálva.” 16 éves volt amikor énekórákat kezdett venni, és a kezdeti lelkesedést fokozatosan váltotta fel a mély elhatározás. Így került a budapesti Weiner Leó Konzervatóriumba, ahol Ercse Margit, mezoszopránnál csiszolta énektechnikai tudását. „Jól alakultak a dolgok, két és félév után találkoztam Hamari Júliával, aki a mesterem lett a stuttgarti Zeneakadémián. Itt diplomázott kitüntetéssel 2007-ben. Tanulmányai elvégzése után a Heidelbergi színházhoz került, ahol Puccini Bohéméletében Benoit szerepét alakította, majd a rákövetkező évben a Zürichi Operstúdió szerződtette. 2009-ben a Salzburgi Landestheaterhez szerződött ahol a Puplikum többek között Mozart Figaró Házasságának Bartolójaként ismerhette meg, de hallhatta még Weber Bűvös Vadászának Kasparjaként, és Puccini Toscájában is, ahol Angelottit alakította. Legutóbb január elején tért haza Győrbe, a filharmonikus zenekar farsangi koncertjén énekelt. Németül, angolul, olaszul beszél. Szabadidejében sportol, illetve „van egy jó projektorom, Salzburgban, ha nyugodt pihenésre vágyom, akkor megnézek egy filmet.”

Pár hónapja készülünk már rá, hogy találkozzunk, de csak most tudtok összehozni, nagyon elfoglalt?

Igen, Salzburgban mindig premierek vannak, nincsen újrafelvétel a színházban, ez azt jelenti, hogy mindig hat hét a próbaidőszak, és az eléggé leterhelő. Nem énekelek olyan rengeteg előadáson, – mondjuk negyvenet egy évadban, ami nem számít olyan kiemelkedően soknak – de a próbák miatt nehéz elszakadni onnan. Bár az elmúlt évben sikerült több helyre is eljutnom. Bemutatkoztam például Budapesten az operaházban, a Bánk bánban, Endrét énekeltem, illetve Pietrot a Boccanegrában. Áprilisban pedig megyek a norvég fővárosba, Oslóba, ott egy barokk operában veszek részt. Ilyen szempontból nem panaszkodhatom, a salzburgi színház vezetésétől gesztusértékű, hogy elengednek ilyen fellépésekre, mert azért ez nem mindig jellemző, esete válogatja. Velem szemben nagyon korrektek.

Meg akarják tartani a tehetséget?

Ez az egyik része, a másik meg az, hogy örülnek a sikereimnek. Az nekik is siker, ha egy olyan énekesük van, akit nemzetközileg is ismernek, hívják ide-oda. Ez presztízs a színháznak is, és nyilván azon dolgoznak, hogy náluk maradjak. Persze remélem, hogy egyszer eljön az az idő, amikor azt mondom, hogy megkeresett egy nagyobb színház, és továbbállok, de akkor is szeretnék visszajárni, hiszen a jó kapcsolatot meg kell tartani.

Salzburg egyébként hol helyezkedik Európa operát játszó színházainak a térképén?

Maga a város a fesztivál miatt érdekes, ezért jegyzik a színházat. Az utóbbi pár évben egy nagyon jó angol karmester a zenei vezető, és ezért a művészi színvonal elkezdett kiugróan emelkedni. Emiatt jelentős vendégművészek is érkeznek hozzánk, akik különböző fontos helyeken, mint például a milánói Scalában, a berlini Staatsoper-ben vagy Velencében énekelnek. Most például a Traviátát is Velencében énekeltük, ez egy kiemelt produkció, minden évben van egy ilyen a színházban. Emellett mindig csinálunk egy barokk operát is, és van egy musical, most legutóbb a Muzsika hangjait dolgozták fel. Teljesen új rendezést csináltak a darabnak, és nagyon jó produkció lett. Annyira nagy siker, hogy ebben a szezonban nyolcvanszor játsszák és az elkövetkezendő három évre már megvannak a szerződések. Már azon is elgondolkodtak, hogy építenek külön ennek a darabnak egy színházat. Rengetegen jönnek Amerikából, Angliából. Ez a városnak is nagyon nagy siker, mert turisták eddig is jöttek, de most ezzel össze lehet kapcsolni a városban való tartózkodásukat. A színházunk vezetése egyébként is nagyon jól dolgozik, a kihasználtság 80 százalék feletti az előadásokon.

A kultúra mindig az elsők között érzi meg a válságot, hiszen az emberek a kiadásaikon ott próbálnak spórolni. Ez az opera világában mennyire érződik?

Eléggé érződik, főleg a kisebb színházaknál kevés a pénz, még Németországban is. Olasz- és Spanyolországban pedig még nagyobb a válság, számos kollégám van, aki énekelt ott különböző produkciókban tavaly, és még mindig nem fizették ki. És semmi jel nem utal arra, hogy a közeljövőben megkapják a pénzüket. Ha visszalép egy produkciónál a szponzor, kevesebb a pénz, akkor a művészeken spórolnak. A technikai személyzeten, a különböző apparátuson nem lehet megtakarítani olyan nagyon, így maradnak az énekesek. Kevesebb a gázsi vagy nem is hívnak meg annyi művészt egy darabba. Ez persze színházanként változik. Olaszország nagyobb színházaiban azért nincsenek ilyen problémák, a komolyabb gondok a kisebbeknél érződnek. Ausztria ilyen szempontból kivételezett helyzetben van, nem érzékelem, hogy gondokkal küszködnének a színházak. Eleve nincs is annyi színház, van talán 7-8 operaszínház, és ezek jól strukturáltak.

Az ilyen szintű operaénekesi, művészi lét együtt jár azzal, hogy valaki világpolgár legyen?

Optimális esetben igen, mivel ha valaki sikeres akar lenni, akkor a nagyobb városok felé orientálódik egy idő után, és nyilván Berlinről, Párizsról, Londonról beszélünk, amelyek világvárosok. Ezek között utazgat, itt él, ezek kultúráját szívja magába, ismeri a helyenként változó játékszabályokat, szóval mindenhol otthon van egy kicsit, és persze sehol sincs igazán otthon.

Nem vágyik haza?

Időnként vágyom, dehogynem. Stresszesebb időszakokban például. Ilyen szempontból nem rossz Salzburg, azért sem mentem el messzebb, mert 4 óra alatt kényelmesen Győrben vagyok. Ez azért belátható távolság. Most is kényelmesen hazaértem a filharmonikusokkal adott farsangi koncertünkre.

Ha már a farsangi koncertet említi, ott a zene és az opera mellett a humoré a főszerep. Hogyan fér össze a kettő?

Én szeretem a vígoperákat. Talán lehet, hogy nem ez a fő irányvonalam, de például a Szerelmi báj ital, amit Győrben is énekeltünk, és Salzburgban is több mint tízszer játszottam, nagyon jó kis darab. Jó a közönségnek, és nekem is. Persze ha csak ezt csinálnám, akkor unalmas lenne, mert az én egyéniségemhez közelebb állnak a komolyabb szerepek a hangomnál, személyiségemnél fogva, hiszen ezekben tudok a legjobban kiteljesedni. Sokkal nehezebb olyan szerepekben létezni, amelyek nem állnak közel a személyiségemhez.

Megtalálja a szerepeiben magát? Az opera az élet és a történelem nagy kérdéseit járja körül és értelmezi újra, mindent elsöprő érzelmeket, politikai és magánéleti intrikákat tár elénk. Mennyire változtat a gondolkodásmódján, a világ dolgairól alkotott képén az, hogy operákat énekel?

A jó operaénekes jó színész is, optimális esetben átéli a szerepeket. Az olyan szerepek, amik a személyiséget tekintve összetettek, több időt igényelnek, mire az ember kidolgozza őket, és nyilván ezek dolgoznak valahol belül. Az ember érik ezekkel a szerepekkel – mondjuk egy Figarót elénekelni, aki többféle érzelmi vonulaton megy át a darab során, vagy Leporellot, aki először igazi szolga, de amikor Donna Elvirával énekel duettet, akkor szinte Don Giovannivá válik – hozzáadnak valamit a személyiséghez.

Emlékszik olyan operára, amelyik elgondolkodtatta, formálta?

Tavaly egy modern amerikai operában is énekeltem, ahol egy bírót játszottam, egy apaszerepet az Észak-Dél háború idején. Sokat segített, hogy amerikai kollégáim voltak a darab során, ebbe betekintést engedtek, meséltek a történelmi háttérről. A darabban pedig megelevenedett minden, láttam, hogy milyen is lehetett ez akkor. Eléggé megragadott a szerep.

Az operaénekesekre mennyire jellemző a bohém élet?

Nálunk sokkal jobban kell figyelni a hangra, jobban kell vigyázni rá. A színészek például akkor is tudnak játszani, ha egy kicsit elhajoltak előző este vagy elszívtak egy cigarettát. Nyilván, ha az embernek van egy kis szabadideje, akkor lehet egy kicsit lazítani, de azért ehhez kell egyfajta komolyság.

Fegyelmezett embernek tartja magát?

Mondhatom igen, meg is tanultam a fegyelmezettséget, Németországban azért ezt nem nehéz elsajátítani. Ott mindenki fegyelmezett, ettől működik a német rendszer jól. Nem árt a fegyelmezettség, de nem szabad elfelejteni, hogy magyarok vagyunk, van egyfajta habitusunk, amit jó, ha megőrzünk, mert ettől vagyunk egyéniségek, ettől vagyunk különlegesek.

Wurmbrandt András

Fotó: Marcali Gábor