„Ebből elég volt, Jockey!” – hányszor hallottuk ezt péntek esténként a Dallas legnépszerűbb szereplőjétől, Bobbytól... Emlékeznek még kellemes magyar hangjára? Kisgyermekes szülőknek egy kis segítség: ő Thomas, a gőzmozdony mesélője is. Valószínűleg fel tudják idézni Csankó Zoltán barátságos orgánumát, aki több mint száz szereplőt szinkronizált már, s 2009 óta a Győri Nemzeti Színház színpadán is láthatjuk.
Gyakran látni Csankó Zoltánt a belvárosban egy gurulós bőrönddel, miközben a színházba vagy a vasútállomásra igyekszik, folyamatosan ingázik ugyanis Győr, Tatabánya, Budapest és Miskolc között. Szerencsére szeret utazni, s mivel jogosítványa nincs, általában vonatozik. Az utak minden alkalommal a szerepek ismétlésével és felkészüléssel telnek, talán már az összes kalauz sejti az ország északi vasútvonalán, ha félhangosan mormol valamit, este előadása lesz. Az ötvenkét éves színész azt mondja, ahogy idősödik az ember, egyre nő a veszélyérzete, tudja, milyen hibákat követhet el, ezért a stressz a művész folytonos útitársa. A papír persze „már nem remeg a kezében”, mint pályája elején, amikor még csak egy-egy mondatot szinkronizált.
Nincs színészportré a kérdés nélkül, ami a pálya iránti vonzalom fellángolását firtatja, ám Csankó Zoltán ezt hosszas válasz helyett elintézi azzal, az irodalom érdekelte, s a környezet unszolásának eleget téve jelentkezett a Színház és Filmművészeti Főiskolára, de nem sokon múlt, hogy inkább középiskolai tanár legyen. A diploma megszerzése után aztán sorra kapta a kisebb-nagyobb szinkronszerepeket is, de az igazi tanulási lehetőséget a szakmában a Dallas hozta. Pedig az elején nem gondolták, hogy ekkora sikert hoz Magyarországon a sorozat. „Mikor megláttam az elavult filmkockákat meg a trapéznadrágokat, mondtam, ez bukás lesz. Ám ahogy telt az idő, s egyre közelebb került hozzánk korban a sorozat, megszerettem, ahogy a nézők is, a Dallas péntek este már úgy hozzá tartozott az emberek életéhez, mint a hétvégi rántott hús illata.” Mikor Bobby a híres „álom évadból” kimaradt, Csankó Zoltán tudta, hogy visszatér majd a nézők kedvence, de mint mondja, számukra is voltak meglepetések.
„Például ma is előttem van, amikor Pamela autója felrobbant. Akkor, munka közben derült ki, hogy az volt az utolsó napja. A szinkronhangja, Simorjay Emese el is sírta magát, egyáltalán nem volt erre felkészülve” – meséli, s hozzáteszi, ekkoriban még nem volt digitális technika, ezért a színészek gyakran együtt dolgoztak, jó esetben két részt vettek fel egy hét alatt. Ma egy mozi főszereplőjét egy nap alatt szinkronizálja. Ilyenkor általában reggeltől estig a mikrofon előtt áll, ebédelni sem tud, az csak kizökkentené. „Vannak olyan színészek, akik előadásszünetben megesznek egy mákos tésztát, nekem eszembe nem jutna” – nevet, majd arról is beszél, megható volt a Dallas újraindításakor a szereplőket tizenhét év után együtt látni.
Az emblematikus szerepet több mint száz szinkronizálás követte, igazán emlékezetes például A király beszédében nyújtott teljesítménye, az alakításáért Oscar-díjat kapott Colin Firth-t szinkronizálta zseniálisan: a dadogó király minden egyes mondatát külön-külön megalkotta. „Colin Firth emelt a hangszínén, nekem is mennem kellett utána, hogy hiteles legyen” – avat be, s hozzáfűzi, ma már könnyebb a szinkronszínészek dolga, fejhallgatón hallják az eredeti szöveget, de régebben tátogó emberekre szinkronizáltak. Természetesen nem elég a kellemes hang, a színészi véna is feltétel. Léteznek szinkroniskolák, de szerinte a tehetséget nem lehet tanítani. „Ez a munka nem arról szól, hogy időben kell elkezdeni és befejezni a mondatot, ha az ember csak ezzel foglalkozik, beleesik a szakadékba. Minden mozdulatra figyelni kell, különben lelógunk a szereplőről”. Azt mondja, a kereskedelmi csatornák megjelenésével a szakma felhígult, ennek következtében gyakran találkozhat a néző silány minőséggel.
Csankó Zoltán rengeteg dokumentumfilm narrátora is, és kellemes hangjáért a gyerekek is rajonganak, például ő az imádott Thomas, a gőzmozdony mesélője. A sorozat elején még nem animálták a mozdonyok száját, így megszemélyesítette az ellenőrt, a dízelmozdonyokat meg a kis füstös vonatokat ugyancsak, úgy mesélt, ahogy a fiának annak idején. A szülők kérnek is tőle hanganyagokat különböző alkalmakra, például születésnapi üdvözletet Sodor szigetéről.
Ám nem mindenki ismeri fel: „egyszer újságot olvastam egy kerthelyiségben, amikor egy apuka odahozta hozzám a kisfiát, aki nagy rajongója a sorozatnak. Bemutatkoztam neki, próbáltam a Csankó Zoltánba belecsempészni Thomast”. A kisfiú nézte, nézegette az akkor még szakállas színészt, s csak annyit mondott: nem ő az.
Csankó Zoltán ragyog, miközben a rajzfilmes munkáiról mesél, többek között ő a Túl a sövényen teknősének a hangja, a Hupikék törpikék moziváltozatának Hókuszpókja, de alakított már gonosz papagájt is a Rióban. „Ezt látta? Nem baj, ha nem, kinek van ennyi ideje? Nekem szerencsém van, én munka közben is mozizhatok időnként” – mosolyog és hangsúlyozza, a színházat is legalább ennyire szereti, viszont a filmezés nem véletlenül kerüli el. Ahogy az sem véletlen, hogy soha nem láthattuk őt sorozatokban vagy főzős műsorokban, pedig hívták már szappanoperákba is, de amíg megteheti, nem vesz részt abban, amit nem szeret nézni.
A színész 2009-ben szerződött Győrbe, amit élete egyik legjobb döntésének tart. „Nagyon megszerettem a várost, és úgy érzem, engem is egyre jobban kedvelnek, ezt igyekszem meghálálni.” Ami bántja, hogy a vidéki színházaknak sokkal inkább küzdeniük kell a szakma figyelméért, mint a fővárosi teátrumoknak, a komoly kritikákat például nagyon hiányolja. „A színész lelkének kell, hogy néha visszaigazolva lássa, hogy fontos, értékes, amit csinál. Mert egy színdarab rengeteg munkával jár: felkészülés, aztán hat hét próba, sok stressz, vívódás, sírások, kiabálások sora, míg megszületik a csoda a színpadon.” Csankó Zoltán mindig az adott karakterével él, utánaolvas, jegyzetel. Ma már azt is tudja, a nagy fájdalmak, örömök gazdagítják a színészt. Jelenleg Győrben az Illatszertárban és a Csinibabában láthatjuk, utóbbiban táncol és azt is elénekli, hogy „fogj egy sétapálcát, és légy vidám!”, de nosztalgiázik is Simon bácsiként a Különös éjszakáról, mikor „fények úsztak a Dunán”.
Mostanában a vonaton az Úri muri márciusi bemutatójára készül, újraolvassa a regényt, közben jegyzetel, illetve megvette Móricz Zsigmond naplóit. „Szeretek a vonaton olvasgatni, s szeretek megérkezni is, bár otthon, Budapesten nagyon kevés időt töltök. Csak a csomagolás és a pakolás, az visel meg. Meg ha leesik a vállfa” – mosolyog.
Zoljánszky Alexandra
Fotó: Marcali Gábor