Már idejét sem tudom, mióta írom minden évben a karácsonyi elmélkedést. Néha novella lett, néha tanítás az ünnepről. A legjobban akkor örültem, amikor mindkettő sikerült. Sokan olvassuk ezt az újságot, túlságosan is sokan ahhoz, hogy ne okozzon komoly fejtörést esztendőről esztendőre közös nevezőt találni egy ennyire delikát ünnepre: hiszen egyszerre áll fenn karácsony valósága, igazsága, az ünnep megannyi rétege, és a sok-sok ezer ember vágya, akik nem ritkán vallási meggyőződésüktől vagy világnézetüktől függetlenül, meg szeretnének ünnepelni valamit december huszonnegyedike huszonötödikére virradó éjjelén.
Mindenekelőtt van egy történet, amelytől igencsak nehéz lenne eltépni ezt a csodálatos estét és éjszakát. A betlehemi Gyermek története. A megértés első állomása. Mária, József, a pásztorok, az angyalok és a napkeleti bölcsek. Sokakat megérint. A szeretetre méltó Gyermek szeretetre indít szeretteink iránt. A számkivetett Gyermek együttérzésre sarkall az elesettek iránt. Sajátos így az ünnep aszimmetriája. Mi szeretünk, mi adunk – mert megtehetjük. Az első állomás: a szociális karácsony. Amolyan 21. századi…
Persze attól lesz vérbeli 21. századi, hogy a szociális problémáinkról merünk és tudunk beszélni. Erre már megtanított a környezetünk. A nemes törekvéseink felszínén feltáruló repedések azonban arra engednek következtetni, hogy itt nem állhatunk meg. – A megértés második állomása. Atya, Fiú és Szentlélek. Ez már egy kicsit ijesztőbben hat. Pedig a második állomás nélkül az elsőnek sincs még csak egy kézzelfogható tanulsága sem: Elindul egy ács a népszámlálásra a feltűnően fiatal feleségével, aki várandós, ráadásul az ácsnak kétségei vannak az apa kilétét illetően. Fél. Anyagilag sincs valami jól eleresztve, hiszen csak egy korabeli világbirodalom távoli gyarmatán (bocsánat! Provincia!) él, ahol a munkavállalók kiszolgáltatottsága nagyobb, mint valaha, a birodalom fura ura és helytartói túlságosan kemény kézzel szólnak bele mindenbe, a provincia élén Heródes, a paranoiás élveteg király. És még a last minute foglalás sem jött össze a nagy múltú, de szerény jövővel kecsegtető kis porfészekben, ahová nagy nehezen sikerült elvergődniük, és ahonnan annak idején sikerült elvergődnie. Názáret vagy Betlehem? Egyre megy, csak legyen munka, amiből megélhetünk.
Jászol? Édeskéssé szelídítették már a szót a karácsonyi történetek, pedig koránt sem olyan bájos és mosolyra derítő állatetetőbe fektetni újszülött gyermeket. Mert elérkeztek a napok. Semmi dráma. Nem hamarabb született, hanem most. Aztán furcsa dolgok történnek, úgy tűnik, van még jóérzés a Birodalomban, pásztorok jönnek meg királyok vagy bölcsek, és hódolnak. A fiúból ettől még ács lesz, hazamennek, nevelkedik, és dolgozik az apjával, mint rendesen – amikor eljön az ideje. De hol van itt a tanulság? Mi változik meg ettől? Miért ez a sztori a legnagyobb ünnep két évezred után? Van ennek valami értelme? Nem lenne-e itt az ideje, hogy mostantól egy komolyabb irodalmi értéket képviselő Dickens-történetet ünnepeljünk, vagy ha már a szociális vonatkozásoknál tartunk, esetleg egy Victor Hugót? Annyi szépet írtak már…
És mégis. Nem lehet, hogy éppen az Atya, a Fiú és a Szentlélek az oka? Nem lehet, hogy ennek a történetnek mégsem a bájos kisded, a csillogó angyalkák, a szelíd és vígan mókázó pásztorok kölcsönzik a mindent elsöprő erőt, meg persze a tanulság-mentesség, hanem az a tény, hogy az Atya úgy szerette ezt az ezer sebből vérző világot, ezt a sok száz millió nyomorult bűnös embert, akik évezredek óta élnek Cézárok és Heródesek romlott szorításában, akik most is, még ezen az estén is boldogulásuk Názáretét keresik, hogy odaadta értünk egyszülött Fiát? Hogy az egésznek mindössze annyi értelme volt, hogy a halhatatlan Isten értünk tudjon halni? Hogy már azon a bizonyos éjszakán kezdetét vegye az állatetető fáján mindaz, ami a kereszt ágán teljesedik be? Karácsony van! Létezik. Fennáll. És ennyi száz év után százmilliók lelkiismeretét indítja meg. Ilyet nem tud Victor Hugo. Még Dickens sem. Ilyet csak a Názáreti Jézus tud.
A pásztorok, az angyalok, az este romantikájának minden kelléke kellék csupán. Felidézni a csodálatos éjszakát, amikor Isten emberként született a világra. Felebarát – ahogy mondta. A legvalóságosabb felebarátok pedig éppen ezen az éjszakán állnak mellettünk…
A cikk a Győr+ Hetilap december 19-i számában jelent meg.
Szerző: Kelemen Áron OSB
Fotó: O. Jakócs Péter