Szalóky Albert atya, a győrszentiváni plébános közösségformáló és karitatív munkájáért kapta az idei Szent László-díjat. Ahogy fogalmaz, egyedül nem lett volna képes mindent elvégezni, ezért inkább csak az elismerés egy kis részét érzi magáénak. Szíve szerint megosztaná minden jószándékú segítőjével.
A plébánia honlapján olvashatjuk: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok velük.” Miért éppen Jézus e szavait választották?
Azért találó ez a mondat, mert plébániánkon több imacsoport is van, egyéb kis közösségek is működnek. És mert Jézus Krisztus valójában közösséget épített már a 12 apostollal is. Ha ő a szeretet országát hirdette, azt egyedül nem lehet megélni. A közösség mindig súlyponti volt a történelemben, kisebb vagy nagyobb közösségek nélkül valójában nem működik semmi.
Milyen tervei voltak fiatalként, és végül mi vezette önt a szerzetességhez?
Győrben éltünk szüleimmel és húgommal, szinte adta magát a bencés gimnázium, azonban egy papismerősünk megkérdezte, hogy miért nem próbálom meg a felvételit Pannonhalmára, a bencésekhez, ahová sikerült is bekerülnöm. Műszaki beállítottságú voltam, a Műegyetemre fel is vettek közlekedésmérnök karra. A fővárosban alulról szerveződő „kis csoportok” jöttek létre, ahol személyesebbé lehetett tenni a kapcsolatokat és az imádságot is. Megtalálhattam a számomra legjobb vallási közösséget. Már az egyetem alatt elkezdtem a mérnöktanári szakot, a győri Vagongyárral volt is szerződésem. Ötödév végén a domonkos templomban szolgáló atya rákérdezett arra, gondoltam-e rá, hogy a papi hivatást válasszam. Nagyon hamar megkaptam a választ imádságban arra, mi is az én utam. Mivel a bencések mentalitása közel állt hozzám, így oda jelentkeztem, és Pannonhalmára kerültem. Egy év előfelvételis vásárhelyi sorkatonaság után még fél évet a marcali laktanyában töltöttem. A köztörvényes bűnözők között, akikkel ott találkoztam, sok emberséget megtapasztaltam, gazdagító háttér volt az az időszak a későbbi életemhez.
Miért választotta Szalóky János az Albert nevet?
Nagy Szent Albertre esett a választásom, aki természettudós volt, ő tett hangsúlyt először a kísérletezésre. „Ott voltam, láttam és mindez megismételhető” – mondta, és ezzel nagy hatást gyakorolt a természettudomány fejlődésére. Nevelőként is példamutató életet élt a domonkosoknál, Szent Tamás is a diákja volt.
A pappá szentelésére Pannonhalmán került sor, és ott már taníthatott is?
A teológia mellett kezdtem fizikát tanítani, a diákoknak egy, néhol talán átláthatóbb megközelítést próbáltam átadni, kicsit más útját járva a fizikatanításnak. 1989. augusztus 6-án örök fogadalmat tettem, 15-én szenteltek pappá és addigra már osztályfőnök voltam. Minket kétszeres fogadalom is köt, a papi és a szerzetesi engedelmességi fogadalom. A főapát úr megkérdezte, mit szólnék, ha Győrbe mehetnék tanítani, így négy év után a győri bencés gimnáziumba kerültem. Két évre rá indítottuk az első hatosztályos gimnáziumot, ahol osztályfőnök is lehettem. A 12 éves kisgimnazistáknál másfajta tanítási elvet kellett alkalmazni, ők a dicséretet nem igazán szóban, inkább gesztusokban értékelték.
A kétezres év fordulatot hozott az ön szerzetesi életében is.
Négy falut kaptam, ahol lelkipásztori tevékenységgel bízott meg a főapát úr, Ravazd központtal Tarjánpusztát, Győrasszonyfát és Bakonypéterdet. Ravazdon laktam a plébánián és az ottani hívek örömmel jegyezték meg: De jó, hogy megint világít a lámpa az ablakban! Az elődöm a főapátságból járt le, én úgy éreztem, ha egy falu közösségébe lépek, akkor jobb, ha köztük élek. Mind a négy polgármesterrel, a tanárokkal nagyon jó kapcsolat alakult ki. Máig visszajárok a nyári gyerektáborukba. Gyakran tettünk rövid túrákat, a régi hagyományt, a csatkai zarándoklatot is felújítottuk, ahol részt vett az 52 kilométeres túrán 10 éves kisdiák és 70 éves idős hölgy is. Hosszabb és rövidebb kerékpártúrákat is szerveztünk, szerettük feszegetni a határainkat, hogy milyen távot tudunk teljesíteni.
2006-ban került Győrszentivánra. Egy nagyobb falu várta önt, ha szabad így fogalmazni, plébániával.
Előnye az volt számomra, hogy egy helyen lehettem, és nyitott szívvel fogadtak az itt élő hívek. Az érkezésem után focizni hívtak az egyházközségben lévő férfiak, és néhány alkalom után Achilles-ín-szakadásom lett, hat hét fekvőgipsszel. Bár a célom az volt, hogy megismerjek néhány embert a focicsapatból, a hat hét elteltével negyven családot sikerült megismernem, mindennap más család hozta az ebédet, hogy ne érezzem magam egyedül.
Közösségformáló és karitatív tevékenységéért kapta a Szent László-díjat. Mennyiben más közösséget formálni, mint létrehozni?
Győrszentivánon részben megörököltem a csoportokat, részben az ő igényük volt, hogy újakat hozzanak létre. Minden napra van egy imacsoportunk saját imastílussal, ahol nagyon őszintén beszélnek egymással. Bár az elején végigjártam mindet, de az egymás előtti nyíltságuk nekem volt egy kicsit szokatlan és „zavaró”, annak ellenére, hogy a gyónásban személyesen ezzel találkozik az ember. Felemelő, hogy ők közösségi szinten is teljes bizalommal vannak egymás iránt.
A Genesius színjátszó körben, amiben segítség kell, ott vagyok, én felelek a hang- és fénytechnikáért. Több mint százan szerepeltek már a faluból a darabokban. Jól válogatják a szereplőket, a postástól a rendőrön át a banki szakembertől a nyugdíjasig, széles a szereplőgárda az állandó és egy-egy szerepre felkért tagokkal.
Misét tart mindennap, vasárnap hármat, ehhez jön még a mocorgó mise, zsolozsma imádkozás, fiatal házasokkal beszélgetés, jegyesoktatás.
A kedd esti zsolozsma imádkozását néhány éve vezettük be, a hívek már kezdik érezni a zsoltározás lényegét. Az, hogy ugyanazt imádkozzuk hétről hétre, sajátosan átmossa az embert. A mocorgó misén a szülők a gyerekkel együtt vesznek részt, és annak menetét próbáltam sajátosan kialakítani, bevonva a gyerekeket is. Ezen misék után szoktunk összejönni a fiatalabb házasokkal. Amíg a gyerekek a játszószobában vannak, addig a felnőttekkel egy-egy témát átbeszélünk, és ilyenkor a gyermekneveléshez is sok ötletet kapnak. A kereszt előtt nem csak egymással, a Jóistennel is együtt vagyunk.
Miért fontos a karitatív tevékenység az ön számára?
Már Ravazdon bevezettem a karácsonyi gyűjtést, a felső-tiszai árvízhez szerveztünk adományokat. A négy kis falu egy kisbusznyi és utánfutónyi élelmiszert adakozott és még pénzt is juttattunk az ottani rászorulóknak. Itt Győrszentivánon a művelődési házzal együtt fut a karácsonyi gyűjtés, 50-60 családnak tudunk közel hétezer forintos csomagot összeállítani az ünnepre. Fél éve egy győri pékség felajánlotta, hogy elhozhatom az estére megmaradt péksüteményeket. Hetente kétszer megyek, még aznap csomagokat készítek feliratozva, majd visszük segítőimmel a rászorulókhoz. A szegény családok sokszor még egymást is segítik. Mondták már azt nekem, nekünk ennyi elég, de ismernek valakit, akinek még náluk is nagyobb szüksége van rá.
Sajátos helyzetekkel, szegénységgel találkozik. Mit tart a legnemesebb dolognak az életben?
A megélt szeretetet. A szeretet himnuszában is az áll: A szeretet türelmes, a szeretet jóságos… A lényege számomra az, hogy amit Isten részéről megtapasztal az ember a saját sorsában, azt továbbadja másoknak. Ha hibázunk, ha szembefordulunk a Jóistennel, ő akkor is szeret bennünket. Ha ezt megtapasztaljuk, akkor van erőnk ebből jónak lenni a magunk életében. A szentgyónás mindig egy ilyen alkalom, a felsorolt bűnünket is megbocsátja az Isten, ezért is könnyeznek gyónáskor az emberek, mert tapasztalják az indok nélküli végtelen szeretetet. Az irgalmas szamaritánus példája is azt mutatja, hogy a szeretet nem tud megállni egy mozzanatnál, megy tovább mások felé, vagy még mélyebbre. A Teremtés könyvében az áll, Isten a saját képmására teremtett minket. Szent János az Isten szinonimájaként használja a szeretetet, és ha a szeretetet megéljük, akkor vagyunk igazán Isten képmásai.
Milyen a kapcsolata a pannonhalmi szerzetes közösséggel? Van lehetősége a találkozásra, a kikapcsolódásra?
A nagyobb rendi ünnepeken részt veszek, ezt az életformát, amit most élek, régen úgy fogalmazták meg, nem bencés, hanem kincés szerzetes vagyok. Külön szabadság nekünk, szerzeteseknek is jár, amit azonban a plébániai szolgálat miatt nem nagyon vesz igénybe az ember. A gyerekekkel való biciklitúrák nagyon fel tudnak tölteni, 3-4 napra nagyon szívesen megyek. A csatkai zarándoklatra most már kevesebben indulunk el, de volt olyan év, hogy az ottani kegytemplom előtt 150 főnek tartott főapát úr misét, ahová még hangosítást is vittem. Van egy golden retrieverem, 15 éves már. Húgomtól örököltem Pannit, egy labrador-sharpei keveréket. Kiváló terápiás kutyának bizonyultak így is, az Achilles-ín-szakadásom után a velük való napi séta segítette a gyógyulásomat.
Meglepődött a Szent László-díjon?
Nagyon. Személyesen sokakat ismerek, akik ugyanezt megcsinálják, amit én is, sőt többet is tesznek másokért. Egy díjat mindig valakinek adják, de az igazság az, hogy háttér nélkül nem megy. Megosztott díjnak tekintem, a mögöttem álló, segítő emberekkel együtt kaptuk meg.
Vannak konkrét tervei a jövőre nézve?
Eddigi életem során bárhová is küldött a főapát úr, mindig úgy kezdtem, hogy márpedig én itt jól érzem magam. Szerencsém volt abban, hogy mindenhol, ahol szolgáltam, többnyire a jó dolgokkal találkoztam, nyitottak voltak felém, segítették a munkámat. Megható volt, amikor a hívek először felhívták a figyelmemet, egyre gyakrabban hallják tőlem, hogy hazamegyek. Úgy érzem, már évek óta hazajövök és itthon vagyok a plébánián.
Szerző: Szabó Csilla
Fotó: Marcali Gábor