Egy nevelőnő, aki nem pálcával jár

Szigorú tekintet, nyakig begombolt ing, fenyítő pálca, rideg környezet és a kimért szavak –ez az, ami legtöbbünknek a képzeletében él, ha a nevelőnőt emlegetjük. Győrben megtaláltuk ennek jó példáját, azaz teljes ellentétét.

Győrben, a Richter János Zeneművészeti Konzervatórium ajtaján kell kopogtatni ahhoz, hogy átíródjon eddigi sztereotípiánk a nevelőnőkről, Németh Olga, azaz Olgi néni személyében. Mikor beérek, már hallom a hangját és a kacaját, majd észveszejtő svunggal, a mindössze 160 centijével kivágja a lánykollégium ajtaját és lám, hiába telt el pontosan tizenkét év, csinosan, mosolyogva, élénk rúzzsal a száján, kackiásan rám köszön.

Kár lenne tagadni, hogy az én nevelőnőm is volt négy éven keresztül és bizony részszint a pótanyám is. Egy bentlakásos iskola nem minden esetben a tinédzserek álma – azonnal fel kell nőni, hiszen egyedül marad az ember mindenre, kivéve, ha van egy Olgi nénije. Hogy mi benne az érdekes, az számomra is gyarapodik minden beszélgetés alkalmával, ahogy most is.

Furcsa, de eddig nem kérdeztem meg tőle, hogy miért is lett nevelőnő. „Tulajdonképpen egy szerencsés véletlen volt. Óvónőnek tanultam és praktizáltam is. Szerettem a gyerekeket, ebből indultam ki, felajánlottak egy lánykollégiumi nevelőnői állást és azonnal el is fogadtam” – válaszolta most, s én kétkedve néztem rá, hogy ekkora bátorsága volt a tinédzserek világába becsöppeni, de azonnal folytatta: „Tudod, az első nap nagyon fura volt, mindenki tette a dolgát, és úgy éreztem nincs itt igazán szükség rám. Aztán egyszer csak kinyílt az ajtóm, és bejött az egyik diák csak úgy beszélgetni, majd a második már tanácsért és valami elkezdődött. Sokan nehéznek ítélik a pubertás kort, rengeteg konfliktus adódik a szülőkkel, de legalább ennyi önmagukban is. Ehhez nem türelem kell, hanem empátia és szeretet” – mondja csillogó szemekkel.

Szabályok azért mégis csak kellenek egy nagyobb közösségben – faggatom tovább. „Igen, de nem hiszek a diktatúrában és a büntetésben, csak a következetességben. Egy szabályom van, az a tisztelet, ami azt jelenti, ha egyszer 8 óra helyett fél 9-re ér be, elnézem, de elmondom, hogy ez sorozatosan nem működik, ehhez tartsa magát. Tehát, hogyan tud nevelni és „jófejnek” maradni egy nevelőnő? „Az együttműködés és a partnerség nagyon fontos. Zenészeknél pláne, hiszen fiatalok járnak ide, de egészen más lelkülettel. Céltudatosak, öntudatosak de érzékenyek és persze bohémek. Tudják miért jöttek ide, és ha nekem kell megmondanom, hogy mint cselekdjenek alapvető dolgokban, gondolok itt a tanulásra, gyakorlásra, már régen rossz. Amire szükségük van, az a lelki támogatás, én azért vagyok itt, hogy azt megadjam nekik. „A móka és kacagáson túl azért árnyoldala is van a kollégiumi létnek, de ez is hozzátartozik.” Talán azért is csodáltuk a nevelőnőnket, hogy rajta ezt soha nem láttuk. Kicsit tovább kérdezősködöm az ő fiatalkoráról, hogy neki volt-e egyáltalán nevelőnője. “Igen, volt bizony, és nem felejtettem el őt, valószínűleg tudat alatt is nyomot hagyott bennem. Tündéri fiatal lány volt, szilenciumaink voltak délutánonként, ő pedig csak kötött, olvasott és hagyta, hogy végezzük a dolgunkat. Én viszont mindig álmos voltam délután 4 órától fél 7-ig, ezért bóbiskoltam, de nem szólt, mert tudta, utána úgyis elvégzem a feladataimat. Ezt leginkább azok értik, akik voltak kollégisták, mert akármennyire is szép és jó körülmények között voltunk, megértő nevelőnőkkel, mégis néha egy kalitkának éreztük mindezt. „Ezért kell a szabadságérzetet időként visszaadnunk a fiatal lelkeknek is” – hangsúlyozza.

Eljött az a pont, amikor úgy éreztem, gyónnom kell. Lesütött szemmel, kíváncsian várva Olgi néni reakcióját, elmesélem, hogyan is másztunk ki egyik este a rácsokkal átszőtt ablakon. „ Tudom – lep meg a válaszával. „Azt is tudom, hogy hova mentetek. Csak a közeli kisboltba, és vissza is jöttetek egy órán belül” – hangosan kacag, mint ahogy én is, és nem is nagyon tudjuk abbahagyni. „Nem felejtettem el, hogy én is voltam kamasz. Valójában ez a módszerem, hogy partner vagyok velük, így tudok hatni rájuk és nevelni őket, nevelőnő lenni.”

Eltelt 27 év ugyanebben az épületben, ugyanebben a kisszobában. Nem maradt bármi hiányérzete? „Sokan mondták, kérdezték, hogy miért nem építettem karriert. Gyakran lebecsmérelik a szakmát. Amellett, hogy itt töltöttem napjaim többségét, sok minden érdekelt, és amint hiányérzetem támadt, cselekedtem is. A legnagyobb hiányérzetem viszont valószínűleg akkor támadt volna, ha nem lehettem volna itt ennyi ideig. Én ezt szeretem, minden részét!”

Ahogy a közhelyek is mondatják, amit szórakozásnak élünk meg és élvezettel végezzük, az nem munka. Ez az egy lehetőségünk arra, hogy soha ne dogozzunk, csak élvezzük az életet.

Lassan elköszönünk, de igazán lassan, a folyosón éppen hogy csak araszolgatva, hogy az útravaló jó tanácsokat még meghallgassam. Közben már idegen arcokat látok magam körül, lassan egy új generáció nő föl, mióta én itt jártam, de igaza van Olgi néninek, megnyugtató, ha csak egy biztos pontot találsz a régi helyeden, aki ez esetben ő volt. Igaz, az interjú elején azt gondoltam, bizony neki nincs pálcája, de azt hiszem, mégis csak van, talán egy varázspálcája…

Szarka Zsófia

Fotó: Marcali Gábor