Ez egy jó élet volt – mondja a vidéki újságírás „nagyasszonya”

Leadta a diktafont, s formálisan búcsút mondott az újságíró szakmának Maróti Zsuzsa, aki 38 éven át szolgálta a nemzeti hírügynökséget. „Ez egy jó élet volt, de valamikor abba kell hagyni, és szerintem akkor, amikor az ember még önmaga dönthet így, nem pedig küldik vagy kinézik a munkahelyéről” – mondta lapunknak.

A szerkesztőségben a lányok a lelkemre kötötték, kérdezzem meg: hány kalapod van?

Mennyi? Talán nyolc.

Miért szeretted meg a kalapokat? Elegáns? Különleges?

Bevallom, gyakran prózai okokból viseltem. Ha nincs frizurája az embernek, mert nem tud naponta fodrászhoz menni, akkor a kalap remekül ápol és eltakar. Néhány extrém helyzettől eltekintve – árvíz, tömegbaleset – mindig rendkívül elegáns voltál a munkahelyen, a sajtótájékoztatókon, miközben az újságírók többsége tudatos slampossággal jelzi az adott eseménytől való kívülállását. Nézd, én mindig úgy gondolkodtam: hivatalos helyeken nem magamat képviselem, hanem egy hírügynökséget, egy szerkesztőséget. Nekik, s nem elsősorban magamnak tartozom az eleganciával vagy azzal, hogy az alkalomhoz öltözöm.Az is tény, hogy az újságírók között nagyon sok a fiatal, hozzájuk jobban illik a lazaság, a póló és esetenként a rövidnadrág, mint hozzám.

Az MTI pesti szerkesztőségében az egyik főnököd úgy hívott, hogy a vidék nagyasszonya.

Igen, Apor Zoltán. Jót nevettem rajta. De tényleg tiszteletből és kedvességből mondta.

A magánéletben kifejezetten oldott, vidám vagy. A munkában meg szigorú voltál önmagadhoz is. Ez vállalt magatartás?

Nem kellett magamra erőltetni, így neveltek. Csak akkor tudtam kiengedni, ha elküldtem vagy lediktáltam a tudósítást. Néha még akkor sem egészen. Amikor Angela Merkel a sopronpusztai piknik helyszínén járt, nagyon sokat dolgoztam. Utána hazajöttem és a kocsival nekimentem a garázsoszlopnak. A férjem faarccal vette tudomásul. Tudta, hogy észben és lélekben még Sopronpusztán voltam.

Sok érdekes személyiséggel találkoztál. Kit kedveltél közülük a legjobban?

Habsburg Ottóval szívesen beszélgettem. Érdekes, hogy a mindenkori politikusok többségéből megmaradt egy-egy emberi villanás, civil epizód. Emlékszem, Orbán Viktor még ellenzéki politikus volt, jött az egykori valamilyen eseményre, nekem pedig meg kellett szólaltatnom. Bementünk egy kis irodába, leült s megkérdezte, fölteheti-e a lábát a dohányzóasztalra pihentetni, mert nagyon fáradt. Ebben a gesztusban nem neveletlenség, hanem őszinteség volt. Éreztem, hogy ez az ember megközelíthető, s természetesen laza is tud lenni. De több politikussal is voltak később is fontosnak bizonyult beszélgetéseim. Emlékszem, Győrben Gyurcsány Ferenc tartott sajtótájékoztatót, akkor már rebesgették, hogy a miniszterelnökségre aspirál. A Népszabadság tudósítójával együtt odamentünk hozzá s megkérdeztük tőle, mi ebből az igazság. Bennünket is meglepett, hogy kimondta: igen, vállalom. Vagy: az akkor még házelnök Áder Jánossal végigjártam a megyét, amikor millenniumi zászlókat adott át a falvakban. A nevemet talán nem tudta, de külön leköszönt a színpadról, a férjemet pedig – aki hétvégéken elfuvarozott autóval ezekre a helyszínekre – a köztársasági őrezred ottani vezetője rendszeresen, ismerősként üdvözölte. Hatalmas élmény volt II. János Pál pápa pannonhalmi és győri látogatása is. Én még mindkét Lázár látogatásáról tudósítottam.

A színes, változatos életforma mellett mi nyújtott még szakmai örömet?

A szerkesztőségében kialakult egy baráti szakmai műhely. Együtt dolgoztam Matusz Károly fotóriporterrel, sokat jártunk vele eseményekre, nagyon jó kolléga volt, borzasztóan sajnálom, hogy már nem lehet köztünk. Szabó Zsuzsa kolléganőmmel is megtaláltuk a közös, baráti hangot, szerettem vele dolgozni, együtt lenni. De rendszeresen bejárt a most kisalföldes Tóth Gyula, amikor még a Kurír munkatársaként kereste a kenyerét, szinte naponta benn volt Hajba Feri, a Népszabadság tudósítója. Teljesen megbíztunk egymásban. Akkor is volt hírverseny, ám soha nem loptuk el a másik információját. A hírügynökségi munkát egyébként Cseresznyák Istvánnal kezdtem, a rendszerváltásig ő volt a szerkesztőségvezető, aztán majd húsz éven át MTI-s újságíróként egyedül jártam az egész megyét.

Milyen témákat szerettél írni és mit nem?

A kultúra szívügyem volt. Írtam a balett hőskoráról, de minden művészeti ág vonzott, imádtam a fertődi kastély sorsáról, múltjáról, rekonstrukciójáról beszámolni. A kultúra volt az a téma, amelyben leginkább magamra találtam, amit a legnagyobb örömmel írtam.

És mit nem?

A bírósági tudósításoktól például szenvedtem. Már az előtér is feszélyezett, mondogatnom kellett magamnak, miért vagy frusztrált, nem te vagy a vádlott. De sportot is életemben csak egyszer-kétszer írtam.

Te, aki érdekes egyéniség vagy, hogy tudtál megbújni a hírügynökségi munka névtelen személytelenségében?

A műfajnak ezt a sajátosságát bizony tudomásul kellett venni. Aki ezt nem tudja elviselni, az más hivatást válasszon magának.

Zsuzsa, már nyugdíjasként dolgoztál az utóbbi években, de folytathattad volna továbbra is másodtudósítóként a munkádat. Miért fejezted be?

Nézd, ez egy jó élet volt, de valamikor abba kell hagyni, és szerintem akkor, amikor az ember még önmaga dönthet így, nem pedig küldik vagy kinézik a munkahelyéről. Az utóbbi években azt láttam a sajtótájékoztatókon, hogy én vagyok a legidősebb. A fiataloknak már jobban áll, hogy ebben az eszetlenül felgyorsult világban a hírek után rohangáljanak.

Hogy éled meg a sajtó, a nyilvánosság, az újságok nyelvének, természetének változásait?

Tudomásul veszem. Ma például a kulturális hírekre csekély az olvasói, ezáltal a szerkesztői igény, a bulvárhírek mindent megelőznek. A választékos stílus, a magyar nyelv tisztelete, a gazdag szókincs, a nyelvhelyesség sem feltétel. Felülírja a gyorsaság, a jólértesültség. Ez nem igazán az én világom, de mit csináljunk?

Sok kitüntetésed van. Melyik a legkedvesebb közülük?

Azok, amelyeket a megye vagy a város szolgálatáért kaptam. Én tényleg szolgálatként éltem meg a munkámat. Sok újságíró-házasság megy tönkre az életforma miatt. Mi együtt maradtunk, s ehhez a férjem hallatlan nagy megértésére, segítőkészségére és szeretetére volt szükség. Helytálltam a családban is, ügyeltem arra, hogy a fiunknak is mindig segítsek. Ha ő szólt, azonnal kiesett a kezemből a mosogatórongy és mentem hozzá.

A fiatok mivel foglalkozik?

Ő háromdiplomás közgazda, eddig multicégeknek dolgozott, most saját vállalkozással próbálkozik. Van három gyerekük, Pesten élnek.

A hivatástól való formális elszakadással felerősödik benned a nagymamaszerep?

Ezt a szerepet szívesen vállalom. Egyébként ha már a kitüntetésekről kérdeztél, az unokáim előszeretettel kutatnak a régi emlékeim között. Előszedték a kitüntetéseket is. Az akkor óvodás kislány kiválasztott egyet, persze, hogy egy olyat, ami pirosan csillogott: valamelyik vörös csillagos kitüntetést az „őskorból” és megkérdezte: mama, nekem adod? Mondtam neki, ezt ne vidd el. Miért ne? – kérdezte. Ez nem divatos, válassz valami mást. Széchenyi-emlékérmet választott és sokat kellett neki beszélnem Széchenyiről. Természetesen édesapám Kossuth-díját azért nem adtam oda neki.

Maróti Zsuzsa az ELTE angol-magyar szakán diplomázott, később elvégezte a Magyar Újság írók Szövetsége újságíró-iskoláját. 1969-től – 6 éven át – a Kisalföld megyei lap munkatársa. 1975 óta erősíti a Magyar Távirati Iroda tudósítói csapatát. A megye szolgálatáért kitüntetés átadásán azt mondták róla:

„Megyeszerte ismert és elismert személy, aki nemcsak hiteles írásaival, hanem derűs egyéniségével is követendő példa.”

A Magyar Távirati Iroda Győr-Moson-Sopron Megyei Irodájának vezetőjeként sokat tett azért, hogy szűkebb régiónk legfontosabb történéseiről – témától függetlenül – tudósítsa a nemzeti hírügynökséget és azon keresztül az ország lakosságát is.” Szakmai munkásságáért több elismerésben is részesült, így 2006-ban elsőként vehette át a Győri Médiaklub által alapított Színvonalas Újságírásért Díjat. Győr Megyei Jogú Város Dr. Kovács Pál Jubileumi Ezüst Emlék érmét pedig 2008-ban kapta meg. Több évtizedes újság író pályafutása elismeréseként a Győr-Moson-Sopron Megye Szolgálatáért Díj Sajtó Tagozatára is méltónak találták. Férje, Gyimesi Tamás iskolaigazgatóként alapítója volt a győri táncképzésnek. Fiuk, Áron közgazdász, három unokájuk van.

Gy. P.

Fotó:O. Jakócs Péter