Hajnali láz – beszélgetés Gárdos Péter filmrendezővel
Gárdos Péter filmrendező 2010-ben írta meg holokauszt túlélő szülei egészen elképesztő szerelmi történetét Hajnali láz című regényében, amelyből tavaly film is született. A két szülő, Miklós és Lili a bergen-belseni koncentrációs táborból kiszabadulva egy-egy svéd rehabilitációs táborba kerültek, majd egymástól több száz kilométerre, teljesen ismeretlenül levelezni kezdtek.
A Hajnali láz című regény Magyarországon és világban is óriási sikert ért el, ennek köszönhetően Önnek ebben a hónapban dönteni kell, eladja-e külföldön a film jogait. Milyen életet él a film?
Március végéig kell döntenem, hogy eladom-e a regény külföldi megfilmesítési jogait, egy amerikai cégnek, de ezt még nem döntöttem el. A filmem amerikai bemutatója március elsején volt a san jose-i nemzetközi filmfesztiválon, nagyon sok minden függ a film amerikai fogadtatásától.
A Saul-fia Oscar-díja mit tehet hozzá az Ön filmjének külföldi megítéléséhez?
Nagyon nehéz megítélni. Az biztos, hogy a magyar filmek ismét fókuszba kerülnek, felértékelődhetnek. A Saul fia nagyon magasra tette a mércét. A Hajnali láz tematikájában mutat némi hasonlóságot a Saulhoz és az is igaz, hogy mindkettő a holokauszthoz kapcsolódik. De szerintem, amíg a Saul fia a halálról, addig az én filmem a szerelemről, az életről szól, egy igazi love story. A könyvben és a filmben is csak utalásszerűen vannak jelen a holokauszt tényei. Nem nevezném posztholokauszt filmnek sem, elsősorban szerelmi történet.
Pedig az ön könyvében, és a filmben is megjelenik többek között a sondernkommando is….
Igen, a papám 1944-ben, egy haláltáborban hullákat égetett, de ezt én csak sokkal később tudtam meg. Azt tudni kell, hogy a foglyok rá voltak kényszerítve ennek elvállalására, semmiféle lehetőségük nem volt visszautasítani ezt a feladatot, vagy kikerülni a kommandóból.
Egy olyan könyvről, és filmről beszélünk, amely az érzelgősséget bevallottan felvállalja.
Igen, én ezt nem szégyellem. Amikor 17 évvel ezelőtt elolvastam a szüleim közötti szerelmes levelezést, végigbőgtem az éjszakát. Bepillanthattam egy olyan szerelem kulisszatitkaiba, hétköznapjaiba, amelyről nem is álmodtam. Megrendített. Íróként és rendezőként azt a célt tűztem ki, hogy ami engem megrendít, azt tovább adom, katarzist okozva másoknak is a történettel.
Milyen érzelmi utazáson megy keresztül a néző az Ön moziját látva?
A visszajelzésekből, a filmvetítéseket követő közönségtalálkozókból azt szűröm le, hogy akik beszélnek a történetről, azok nagy szeretettel és könnyes szemmel teszik azt. A legmegrendítőbb élményem Thessalonikiben volt, amikor technikai hiba miatt elromlott a görög szinkron és a fél órás várakozást követően egyetlen ember sem hagyta el a 250 fős termet.
Ön egy igaz történetet írt és filmesített meg. Hihetünk abban, hogy a szerelem, vagy az életigenlés a legnehezebb helyzetekben is átsegíthet bennünket? Mert akkor ez ma, a 21. században komoly pozitív üzenet lehet.
Higgye el, működnek a csodák, van olyan, hogy a szerelem legyőzi a halált! Édesapám tüdőbeteg lett a táborban. Elrakta az orvosi papírjait, a röntgenfelvételeit, a filmre készülve elvittem azokat egy híres tüdőgyógyászhoz. Tőle tudtam meg, hogy 1946-ban 82 százalékos volt az ilyen betegek halálozási aránya, mert csak 48-ban találták fel az ellenszerét. A papám pedig még 50 évig élt, elvette a mamát és megszülethettem én, tehát léteznek csodák.
Édesanyja hogyan élte meg a könyv, majd a film megszületését?
Furcsa volt a reakciója. Azt tudni kell, hogy a szüleim erről az egész történetről soha nem beszéltek. Amikor a papám meghalt, akkor derült ki, hogyan ismerkedtek össze a szüleim és akkor kaptam meg édesanyámtól a szerelmes leveleiket. Amikor másnap elkezdtem faggatni megnyílt. Egy 50 évig őrzött titkot feloldott. A legrészletesebb pontossággal elmesélte, hogy 18 évesen, 1944-ben hogyan került a koncentrációs táborba és hogyan gyógyult meg Svédországban. Édesapám 25 évesen 117 lánynak ír levelet, hogy megtalálja az igazit, édesanyámmal fél évig levelezik, mire személyesen is találkozhattak. Szerelmesek lettek, és még az sem állt közéjük, hogy tüdőbeteg édesapámnak azt mondták az orvosok, csak hónapjai vannak hátra.
Amikor évekkel később odaadtam édesanyámnak a film forgatókönyvét, összevesztünk. Szerinte nem voltam hiteles, nem voltam pontos, sok dolgot kitaláltam, és ezzel ő nem volt megelégedve. A következő szembesülés az volt, mikor először látta a filmet. Mondtam neki nem sírhat a vetítésen, mert a Filmalap vezetői is nézik, őket pedig nem illik manipulálni. Szegény alig látott valamit a moziból, mert amikor sírhatnékja támadt behunyta a szemét. Pár héttel ezelőtt egy vasárnapi ebédnél is szóba került történetük egy jelenete, és ő nem tudata hogy ez tényleg megtörtént velük, vagy csak én találtam ki. Az ő fejében mára összekeveredett a film és a valóság.
Az Ön állítása szerint az édesanyja soha sem beszélt a filmben őt alakító Piti Emőkével. Ennek mi az oka?
Nem, nem találkoztak, megtiltottam neki. Eleinte a szereplő válogatáskor megmutattam neki, kik azok, akik szóba jöhetnek. Őket édesanyám minősítette, én pedig nem akartam, hogy ez befolyásoljon engem. Csak a film bemutatója után találkozott személyesen a főszereplőkkel. Anyukám Schruff Milánra, a férfi főszereplőre azt mondta, megszólalásig hasonlít édesapámra. Emlékei szerint, azonban ő Emőkénél sokkal szebb lány volt.
A szerepekre Ön olyan színészeket keresett, akik valamilyen veszteségen már átestek. A castingon különféle, kegyetlen kérdésekkel bombázta a jelölteket. Miért?
Százhetvenen jelentkeztek a castingra, én egy privát beszélgetéssel kezdtem a színészekkel való ismerkedést. Többek között olyan kérdéseket tettem fel számukra, hogy mikor sírt utoljára, találkozott-e a halállal, volt-e valamilyen tragédia az életében? Nekem az volt a hipotézisem, hogy csak olyan színészek tudják hitelesen eljátszani a szüleim történetét, akik maguk is átéltek már valamilyen szörnyűséget. Ilyen volt Piti Emőke történte is, amely erősen befolyásolta a választásomat.
Ön szerint, a magyar társadalom eléggé felnőtt az őszinte kitárulkozásokhoz? Gondolok itt a Saul fiára, vagy az Anyám és más futóbolondok a családból valamint az Ön filmjére, amelyek társadalmi problémákat boncolgatnak.
Ezt nem tudom megmondani. Az azonban biztos, hogy jó lenne, olyan témákat elővenni, amelyek eddig az ágy alá voltak söpörve. Nem vagyok túlságosan optimista. Nagy tömegek nem fognak elzarándokolni a mozikba, hogy szembesüljenek saját múltjukkal. 50-60 év hallgatását nem lehet két-három alkotással egyszer csak feloldani. Évtizedekig eltarthat, míg egy ilyen társadalmi szembenézés eléri a célját. Szerintem akkor egészséges egy társadalom, hogyha ezt a szembenézést folyamatosan gyakorolja. Nem hiszem, hogy most áttörés történt, s a társadalom kész lenne egy ilyen típusú befogadásra. „Bombázni kell őket…”
A Hajnali láz című Gárdos Péter filmet a győri Rómer-házban mutatják be március 17-én, este nyolc órától.
Szerző: Farkas Mónika, Földvári Gabriella