Halottaink

Igazán az a magányos, akinek felidézhető halottai sincsenek.

Nézzük a temetőben a mécsesek lángját, ahogy beléjük kap a novemberi szél, és jönnek, vagy inkább suhannak, beúsznak, lebegnek szemünk előtt az emlékeink. Arcok, mosolyra mozduló szájak, riadt tekintetek, gyűrődések a bőrön, s a kapaszkodás és az elfordulás emberi gesztusai. Emlékeinkben talán szebbek a halottaink, mint testi valójukban voltak. Félve nézünk a szemükbe, tudjuk, vagy úgy érezzük legalábbis, hogy tartozunk nekik azzal, amit még megtehettünk volna értük az életükben. Csöndesen bocsánatot kérünk a nekik okozott vétkeinkért. Megvalljuk nekik a bűneinket. Hiszünk benne, hogy felmentenek majd a bűneink alól, s megigazulunk ezen a napon.

És ők örülnek nekünk. Ettől aztán még jobban fáj a hiányuk. Hiszen akiket a halottak napján magunkhoz idézünk, azok életünk fontos részei voltak. Beépültek a gondolatainkba, a mozdulatainkba, a mindennapi szokásainkba észrevétlen. Nélkülük mások lennénk. Igazán az a magányos, akinek felidézhető halottai sincsenek.

November 2-án a kereszténység a halottak napját ünnepli. Amikor kimegyünk koszorúkkal, virágokkal a temetőbe, együtt vagyunk velük. Onnan szólnak hozzánk hangtalanul, ahová minden emberi út vezet. Drámai pillanatok ezek. Ilyenkor talán az idő is megáll. De aztán el kell köszönnünk és mennünk kell tovább, akár magunkba zuhantan, síró szemekkel is, mert „Az Élet él és élni akar.”

Hősökről mondják, hogy értelme volt a haláluknak. Pedig minden halálnak volt értelme: maga az élet. Az a pár évtized, mely a világegyetem végtelenjéből jórészt véletlenül ránk szabatott, megismételhetetlenül. És amelyért felelősséggel tartozunk önmagunknak és a halottainknak egyaránt.

H. F.