Harmadikként ért célba Szőnyi Ferenc a Himalajában rendezett futóversenyen

Szőnyi Ferenc ultratriatlonista augusztus 16-án vágott neki az indiai La Ultra futóversenynek. A sportolónak a 333 kilométeres versenytávval, a hatalmas hegycsúcsokkal, az alacsony oxigénszinttel és 50 Celsius fokos hőmérséklet-különbséggel is meg kellett küzdenie a verseny során.

Szőnyi Ferenc beszámolója a versenyt követően:

“Immár hatodik alkalommal lett kiírva a világ egyik legnehezebbnek ígérkező futóversenye a La Ultra – The HIGH. A verseny egyediségét, és nehézségét jelzi, hogy távjait – melyek 111 Km; 222 Km és 333 Km – a két rövidebb távot csak keveseknek, a leghosszabb 333 kilométeres távot eddig csak egyetlen embernek sikerült teljesíteni. A 333 kilométeres táv útvonala három hágón halad keresztül, ezek a Khardung La, Worry La és a Tanglang La.

Számomra e különleges futóversenyen való indulás lehetőségét 2014 novemberében villantották meg, amikor a verseny megálmodója, főszervezője egy emailben megkeresett a világ néhány kiemelkedő ultrafutójával együtt. A verseny kvalifikációs kritériumait, a 2014-es Spartathlon és az Ultramilánó-San Remo jelentették számomra. A megkeresés nagyon jókor jött, hisz akinek ötven évesen nem sikerül az élete legnagyobb távját teljesíteni, ezután már nem is nagyon fogja.

A 2015-ös évem teljeses egészében ezen versenyre való felkészülésem jegyében telt, edzőtáboroztam Horvátországban, futottam hosszúakat mint a két magyar hatórás bajnokság, (ahol magyar bajnok lettem) az Ultrabalaton ami oly kedves a lelkemnek. Az extrém körülmények közti teljesítményem növelése érdekében az olaszországi Dolomitokban egyéni edzőtáboroztam.

Aztán nagyon gyorsan elérkezett az augusztus, ezzel együtt az indulás. Indiába a verseny előírásainak megfelelően a rajtot megelőzően tíz nappal érkeztünk. Két segítőm egyike Horváth György – sokszoros segítőm, sógorom – másik futótársam Wildhoffer Zsolt. Erre a tíz napra az akklimatizáció miatt volt szükség. A versenyközpont Leh városa a tengerszint felett 3500 méteren terül el, a környezet a magyarországitól az égvilágon mindenben eltér. A hőmérséklet 10 és 32 fok közötti, az oxigén a tengerszintinél már 20 %-al alacsonyabb, a páratartalom is nagyon alacsony, szinte állandóan fúj a szél, és az UV sugárzás is nagyon magas. Két deciliter víz megivása otthon természetes dolognak számít, itt csak háromszori nekifutásra sikerült az oxigénhiány miatt…

A tervszerű akklimatizáció jegyében különböző magasságokban tettünk túrákat a szervezők ajánlásai alapján, egy részét közösen, nagyobb részét egyedül tettem meg, még a verseny előtt közel 5000 méteres magasságig jutottam. A Himalája óriási érintetlen hegyvonulatai, valamint India vallási és kulturális és épített remekművei mély benyomást tettek rám.

Itt szembesültem csak igazán a vállalt feladat nagyságával, hogy ez a kaland akár életveszélyessé is válhat. A verseny szervezőinek programjain, az előző évek tapasztalataival próbáltak segíteni, amivel korántsem növelték meg az önbizalmunkat.

A rajt előtti napon autókonvojjal a verseny szervezői, önkéntesei, a segítők és a versenyzők együtt keltünk át a verseny által is érintett Khardung La hágón (a világ legmagasabb motorozható hágója) ahonnan a kősivatag közepébe jutottunk. A Nubra völgyben aztán megtapasztalhattuk a természet erejét, láttuk a ledőlt gátakat, elmosott hidakat, utakat és a teljesen elpusztított településeket. A mindennek nyomán hátramaradt por pedig mindenhová beférkőzött, a cipőnkbe, ruhánkba, tüdőnkbe.

A rajt rendhagyó módon este nyolc órakor sötétedés után volt. A verseny szabályai szerint az első 78 kilométert egyedül kellett teljesítenem, csak a magammal vitt ellátmánnyal, és a szervezők által beígért frissítőpontokra hagyatkozva.A segítők autóinak piros lámpái a felvert porba vesztek, és egyedül maradtam a Himalája mélységes csendjében. A csekély létszámú versenyzők közötti erőkülönbségek hamar megmutatkoztak, a csapat hamar széthúzódott.

Az első találkozási ponton várt már a csapatom, ez már az első nagy csúcs után következett. A szabályok szerint volt egy gépkocsivezetőnk és egy önkéntes helyi segítőnk is. Ezen az első magashegyi hágón kaptam mintát a Himalája könyörtelen magashegyi viszonyaiból, amely bizony a mezőnyt is erősen megrostálta. Innentől közösen meneteltünk tovább a következő hágó felé. Következetesen követve az előre felállított tervet. Érintettük a megelőző tíz napunk helyszínét, Leh városát, majd az Indus folyó partján egy rövid, egy órás alvás következett.

A második szakasznak újult erővel vágtam neki, de hamar visszavett a lendületemből a harminc fokot meghaladó hőség a sivatag közepén, ezt tetézte a kora délutánra viharossá fokozódó szél. A szél által felkapott homok aztán sokszor szinte csak méterekre korlátozta a látótávolságot, nehezítve az amúgy sem könnyű légzésemet.

Az Indus folyón újból átkelve Karu városából következő hágó körvonalait láttuk a lemenő nap fényében. Közel hetven órát futni alvás nélkül nem lehet, így a tervek szerint még 4000 méter körüli magasságon sikerült három órát aludnom egy vendégházban, amit a szervezők biztosítottak. Itt vált világossá az eddig megtett út számtalan következménye, az ellátásra váró vízhólyagok, a szerencsére nem túl erős hasmenés, a portól kialakult nehéz légzés.

Az ébredést követően célba vettük a Worry La hágót, ahol újabb nehézségekkel kerültünk szembe, mert bár jelezték hogy számítsunk -10 fok alatti hőmérsékletre, a hegyen kialakult hatalmas hóvihar meglepetésként ért minket. Szerencsére a felszerelésünk lehetővé tette ilyen körülmények közt is a folyamatos haladást, de az autónk a csúcs előtt 5 kilométerrel a hóban elakadt. Így autó híján Zsolt serpaként jött velem, hozta a frissítőt a hágó tetejére, 5290 méterre. A havat kíméletlenül fújó szél igazi sarkvidéki expedícióvá tette az utunkat.

Innen lefelé már az időjárás is megkönyörült rajtunk, bár a kisütő nap nyomán a gyorsan olvadó hó levében tocsogtunk. Ugyanazon az úton lefelé haladva aztán több mögöttem haladó versenyzővel is találkoztunk. Az út szélén jakok legelésztek, az egyik fennsíkon felállított táborban az ebédünk előkészületeivel szembesültünk, furcsa volt a zöldségeket a hegyi patakban mosó helyiek látványa.

Ekkor már a két rövidebb távú versenynek vége volt, mentálisan még nehezebb lett, hogy fél napokig nem találkoztam ismerőssel. Ezen enyhített, hogy a már befutott és a versenyt feladó futók kisbusszal eljöttek elénk, erőt adva a hátralévő távolsághoz.

Újra keresztülfutottam az éjjeli pihenésnek helyt adó Sakti településen, majd Karu településtől az Indus folyó mentén elindultam az utolsó hágó a Tanglang La felé. A hegyre vezető út rendkívül hosszú és monoton volt. Upshi település nyüzsgő forgatagában meleg ételt kaptam, az újabb vízhólyagok is megkapták a megfelelő ellátást. A kicsit megpihent duzzadt lábam jelezte, hogy a vízhólyagnál sajnos többről van szó. Kiváló futócipőm mintegy öt centis kivágásával adtam helyet a sajgó kisujjamnak.

Egy patakvölgyben az utolsó hágót megcélozva esteledett ránk. Nagy mentális teherként telepedett rám az eddig megtett közel 270 kilométer összes fájdalma, a cél viszonylagos közelsége. A koncentráció pillanatnyi hiánya elég volt egy eddig sikeresen elkerült hibához, agyonstrapált bal lábam ujjainak legnagyobbikával egy gyerekfejnyi köbe rúgtam. Szinte ájulásnyi fájdalmat érezve rogytam az út porába. Így nem lehet vége, egy gyors leltárt követően erőt vettem magamon, és összeszorított fogakkal indultam neki az utolsó hágónak.

Rumptse településen az utolsó orvosi vizsgálaton átesve tudtam, éreztem, ha fájdalmasan is, de meg lesz!

A soha véget nem érő kanyarok, szerpentinek fogytával, az olvadó hófalak eresztékvizein átgázolva, immár a reggeli napsütésben értem fel a Tanglang La hágóra, amely már 309 megtett kilométert jelentett. Az előttünk elterülő kopár homokfennsík lelki szemeim előtt földi paradicsommá vált. Sajnos a lábamon a gyaloglás nyomán kialakuló négy lassan távozni vágyó körmöm fájdalma szinte elviselhetetlenné tette minden lépésemet. Segítőm Zsolt igazi lelki társként kísért az utolsó több mint húsz kilométeren. Nem igazán kirándulni vágyott, mint utóbb kiderült mozgáskoordinációmban komoly hibákat véltek felfedezni, és inkább velem jött mielőtt a szakadék aljában kötnék ki.

Az utolsó kilométerek mintha soha nem akartak volna elfogyni, számtalan busz és katonai konvoj porával küzdve haladtam lassan, de biztosan a harmincöt fokos hőségben. A célvonalat szinte önkívületi állapotban szakítottam át. Percekig tartó küszködés során eszméltem, hogy a régóta várt, és dédelgetett vágy sikerült. Célba értem a világ legnehezebb futóversenyén.

Több mint 7000 méternyi szintemelkedéssel, 333 kilométernyi távval a hátam mögött, majd egy hektóliternyi folyadék elfogyasztásával, 5 köröm elvesztésével, egy bokaficammal, számos kisebb vízhólyaggal teljesült a nagy álom!

Képes vagyok rá, megtehetem, és meg is teszem!

A célszalagot a magyar zászlót magasba emelve szakítottam át, komoly elismerést kivívva ezzel az országunknak, a magyar futótársadalomnak. A célba érkezés eufóriáját követően orvosi vizsgálaton estem át, majd oxigénre kötve pihentem egy keveset. A verseny szervezői jelezték, hogy itt sokáig nem maradhatunk a több mint 5000 méteres magasságon, így a célt magunk mögött hagyva visszatértünk Leh városába.

Köszönettel tartozunk minden támogatónknak – köztük kiemelt helyen az EuroFleet Zrt-nek – szurkolónknak, segítőnknek, Komárom Város vezetésének.”