„Hogy magyar ne ölje többé a magyart…” – ’56-os visszaemlékezés

Dr. Békefy Lajos, fiatalként élte meg az 1956 őszén történt eseményeket Győrben. Visszaemlékezését egyben közöljük!

Akkor átélhettük a történelemre is érvényes nagy igazságot: „Isten még görbe betűkkel is egyenesen ír!”. Amikor a kettő, haza és ország végre ugyanazt jelentette pár históriás pillanatig csaknem mindenkinek, az abszolút többségnek egészen bizonyosan, amikor jó volt magyarnak lenni, ehhez a nemzetközösséghez tartozni.

1956. OKTÓBER 23. AMIKOR EGGYÉ VÁLT A HAZA ÉS AZ ORSZÁG

Nehéz, nagyon nehéz írnom azokról a napokról. Beleremegek, olyan elevenen idéződnek fel lelkemben a pergő emlékképek, azoknak az óráknak és napoknak az izgalma: félelem, remény, izgalom az utcákon, meg az éteren át, a Szabad Európa Rádió és a Magyar Rádió hangja, Nagy Imre beszéde nyomán, meg a szózat és a himnusz recsegve átszűrődő akkordjai. Később a Tartsatok ki! minden felől hangzó biztatásai. Aztán apám ideges, de szótlan rohanásai el otthonról a Városháza elé, majd a Városházára, aztán lelkesült hazatérései, s amint remegő kézzel rágyújt, és halkan ezt mondja: Már halottja is van a forradalomnak. Ez nem játék!

Akkor nyolc éves voltam. A kíváncsi gyermekszem sok mindenre rátekintett, rácsodálkozott. Az emlékképekkel még tele nem rajzolt lélek mohón fogadta be a képeket a külvilágról, s olyan mélyre tárolta, hogy onnan csak a halál törölheti ki. Mire emlékszem, amikor a lélek mélyén rögzített képsorokat elkezdem pergetni? Szeretném részletesen, ám a töredékesség tudatában a lehető legpontosabban leríni az én győri 56-omat, amit és ahogyan a nagy történelmi forgatagból, ma már tudjuk, történelemfordító napokból láttam, megőriztem. 62 év múltával megpróbálom valamennyire kiírni magamból a hangulatot, mert akkor az összefüggéseket még nem is sejthettem. Tiszteletadásom ez felnevelő városom, otthonom, a vizek városa hősei előtt, leginkább a mártír Tihanyi Árpád előtt, akinek nevét többször is hallottam édesapám ajkán, meg Szigethy neve előtt. És egykori általános iskolás osztályfőnököm, Magyar Vilmos tanár úrnak a forradalom eltiprása után is igazságkimondó protestáló kiállása, megalkuvásmentes gerincessége előtt. És azok előtt, akik sokan voltak, meg édesapám előtt, aki a hazugságokkal győztes kommunista hatalom ellen mindhalálig protestáló keresztyén kisgazda példáját hagyta rám. S azok előtt, akikről akkor még nem tudhattam, nem tudtam, csak később olvastam, hallottam: szűkebb pátriám, Győr és környéke mártírjai ők… Ma már így fogalmazok azokról a hetekről: végre egyszer összeölelkezett, eggyé lett az eseményekben – még látszólagos kaotikusságuk ellenére, sőt között is a HAZA ÉS AZ ORSZÁG. Akkor átélhettük a történelemre is érvényes nagy igazságot: „Isten még görbe betűkkel is egyenesen ír!”. Amikor a kettő, haza és ország végre ugyanazt jelentette pár históriás pillanatig csaknem mindenkinek, az abszolút többségnek egészen bizonyosan, amikor jó volt magyarnak lenni, ehhez a nemzetközösséghez tartozni.

SZABADSÁGKÓSTOLÓ. 1956. OKTÓBER 23. KORA DÉLUTÁN. A SZABADSÁG HATALMÁNAK KÜLÖNÖS MÁMORA

Piszkos börtönszürke volt minden azon a különös délutánon. A főút, a Lenin út, meg a mai Révai Gimnázium mögötti rövid, szűk utcácska, amelynek egyik oldalát a börtönépület félelmetes szürke tömbje határolta. És szürke volt a fenti képen látható győri városháza épülete, legfőképpen az a nyomasztó palaszürke ég fölöttünk feledhetetlen. Valahogy mindig az volt az érzésem akkortájt, s még évtizedeken át, hogy nagyon szürke országban élünk. És fáradt szürke volt a melósok arca is, akik azon a kora délutánon a műszak után kiözönlöttek a Vagon-gyár kapuin, s csapatostul jöttek a vasútállomás felé. Már terjedt a hír, kiabálták egyre többen és hangosabban: Pesten kitört a forradalom. Azt sem tudtam, miről kiabálnak. Csak a nyugtalanságot, feszültséget, a tömeglendületet érzékeltem, ez ragadott, sodort magával. Szervezetlen tolongás, ötletszerű rohangálás töltötte be az utcát a városháza előtt, a Baross hídnál. Nem véletlenül özönlött ide a felbolydult tömeg. A híd lábánál volt a szovjet hősi emlékmű, először azt akarták ledönteni. Nem nagyon engedett az erőnek. De a csillagot le tudták feszíteni. A nagy esemény akkor mégis az volt, amikor a városháza homlokzatán „trónoló”, majdhogynem pöffeszkedő hatalmas vörös csillagot sikerült eltávolítani és a földre hajítani. Diadalmámor, diadalordítás töltötte be a teret. Közben nem percek, órák teltek el. Valakik azt kiabálták, szerezzünk fegyvert. Mások: vigyázzatok, mert az ÁVO jönni fog. Valami akkor megindult Győrben. A város felbolydult népe kezdte érezni, hogy itt az óra, amikor valamit lehet tenni. Most vagy soha! Végre nem ők az elszenvedői a dolgoknak, hanem kezükbe vehetik az irányítást. Az egyre inkább nekibátorodó hangulatban a cselekvés szabadságának az addig még nem tapasztalt mámora kezdte hatalmába keríteni az embereket. A szabadság mámoros hatalma volt ez, a hatalom zsarnokságával szemben. Valóban különös, nagy és még nem ízlelt lehetőség. Szabadságkóstoló órák.

A szürke győri városháza 1956 elején

BÖRTÖNVILÁG GYERMEKSZEMMEL

Hogy, hogy nem, ma sem tudom összeállítani magamban a lépéseket, de egyszer csak a börtön előtt találtam magam. A tömeg „vitte magával” a kisfiút. Nem is gondoltam arra, hol lehet édesapám, édesanyám. Most valahogyan nem hiányoztak. Hiszen valami történik itt, s ha ennyi felnőtt ilyen izgalommal jár-kel, akkor az mégis csak valami! És az is volt. A történések fősodrába keveredtem. „Nyissátok ki a börtönkaput! Engedjétek ki a politikai foglyokat! Feszítsétek fel a zárkaajtókat! Bontsátok ki a falakat, mert vannak, akiket nem csak berácsoztak, hanem be is falaztak! Siessetek, mielőtt eldördülnek a lövések!”. Ilyen és hasonló mondatok szólalnak meg bennem még ma is. (És az is, ami az akkori rendszer hosszú időn át megmaradt jelszava, munkamódszere volt, a gyűlöleté, hiszen ezt is olvashatták a rabok, s a smasszerek: Ne csak őrizzétek, de gyűlöljétek is őket!). És lássunk csodát, egyszer csak kinyílt a magas, széles vaskapu a szögesdrótos fal közepén, s megjelent a legkülönösebb szürke sereg, amit addig életemben láttam. Rabok jöttek bizonytalan vagy éppen sietős léptekkel kifele a kapun. Egy szürke világ szürke áldozatai. Öt, tíz, húsz… számoltam előbb őket, aztán abbahagytam a számolást. Megdöbbentem öltözékükön. Ilyen a rabruha? Felülről lefele szürke, meg piszkosfehér csíkok váltogatják egymást. Durva felső, szürke nadrág. Szürke katonasapka. Bakancs. Olyanok voltak, mint a felöltöztetett madárijesztők: soványak, összezuhantak, lötyögött rajtuk a rabruha. De izgatottak, s valahogy nem találták sehogy sem a helyüket a „szabad utcán”. Micsoda abszurd fokozatai a szabadságnak! Amikor a külső zsarnokság is szabadnak tűnik a rácsok mögötti világhoz képest! S amikor olyan nehéz valamit kezdeni a hirtelen rájuk szakadt szabadsággal. Alig hittek a szemüknek! Én sem a magaménak. Ilyet még soha sem láttam. Ők sem. A szabadult rabok sem hitték el, mi történik velük. Csak úgy ki lehet sétálni a börtönvilágból? Szédelegtek a nem várt szabadulástól! Aztán a Lenin úton, az utcasarkon régi Csepel busz, meg teherautó várt rájuk. Kiabálás hallatszott: Gyorsan, gyorsan, szálljatok fel, indulunk Bécs fele. Valaki még visszakiáltott: Ne hagyjátok benn a befalazottakat!

MAGYAR ÖLI A MAGYART?

A mai Révai Gimnázium oldalán, a börtönnel szemben utcahosszat mély árkot ástak, vízvezetéket vagy elektromos vezetéket fektettek le. Miközben e különös „szabadítás” zajlott, hirtelen távolról lövések remegtették meg a levegőt. Ilyet sem hallottam még. Beleremegtem. A tömeg meglódult, ki rohanni kezdett, ki beleugrált a kiásott gödörbe. Kicsi gyerek lévén, engem löktek be először, fölém nehéz testek hasaltak. „Vigyázzatok, feküdjetek le, jön az ÁVO!”. Erre milyen a gyerek? A kíváncsiságtól kipréseltem valahogyan a fejemet a felnőttek testei között, s láttam, a főútról tényleg befordul egy sötétzöld Csepel teherautó, a sofőrfülke tetején rém nagy gépfegyvert láttam, mögötte marcona képű, durva ballonkabátba öltözött férfit, amint a dobtárat igazítja a fegyver tetején. És egyszer csak elkezdte ő is remegtetni a levegőt: majd kiesett a szívem. Levegőbe lőtt, adott le sorozatot. Iszonyatos dübörgés, ratatata remegtette a levegőt. Aztán eltűnt az állomás előtt a teherautó. Csend lett. Nagy csend. A döbbenetes lövéssorozat utáni átlőtt csönd. S bennem egy életre mélyen bevésődött ott a döbbenet csöndjében az izzó félelem-fájdalom közben megszülető kérdés: „Magyar öli a magyart? Magyar lövi a magyart?”. (Vagy magyar egyenruhában idegen ország katonái?)

AMIKOR NÉHÁNY NAPRA EGGYÉ VÁLT A HAZA ÉS AZ ORSZÁG

Nem tudta senki, mi is történt. És mi fog történni. Visszajön, visszajönnek a géppuskások? Vagy tényleg elmentek? De az életösztön – életösztön. Gyorsan mindenki kiugrált a műszaki gödörből, és rohant a városháza felé. Én is. Már kezdett sötétedni. Még sötétebb, nyomasztóbb lett a szürkeség. Hirtelen édesanyám lépett elém izgatottan, megragadta a kezemet: Gyerünk innen! Neked itt semmi keresnivalód! – mondta, s futva, rohanva indult velem haza.

Akkor a Káptalan-domb aljában, a Sarkantyú közben laktunk. Üres volt a ház, amikor hazamentünk. Édesapám „úton volt”. Mint annyiszor azokban a napokban. Hova, miért, soha sem tudtam meg. De valami ismeretlen érdeklődés, feszült várakozás kerített hatalmába. Indultam, szöktem volna otthonról. De édesanyám jól tudta, miért zárta be az ajtót, meg a kaput…

Ez a védelem zárt ajtója volt, a féltésé és a szereteté. Mennyivel másabb volt ez a zárt otthoni világ, mint amaz, aminek szürke vaskapuján át pár szempillantásra betekinthettem. Attól megborzongott a lelkem, ettől biztonságban éreztem magam. De izgalmam, kíváncsiságom nem csillapult.

MAGYAR SORSDILEMMA? OKTÓBER 25-30.: VÉGRE!

Apám egyre ritkábban jött haza. Leginkább csak rövidet aludni, s ment tovább. Először arról számolt be, hogy a Városháza dísztermében a munkások, a forradalmárok leszedték a Lenin képet.

Lekerül a Lenin-kép a Városháza dísztermének faláról

Aztán a városháza előtt Nemzeti dalt, s más verseket szavaltak, meg beszédek hangzottak el. Volt egy számomra is szomorú pillanat. Édesanyámmal éppen falatot vittünk édesapámnak, amikor a Városháza előtti téren egy koporsót láttam. Nem tudtam, volt-e benne halott. Oda akartam menni meggyőződni arról, hogy jelképes-e vagy valódi? Édesanyám nem engedett. Kis idő múlva átlyukasztott nemzeti színű zászlót hoztak, azt húzták rá a koporsóra. A forradalom első győri áldozata – mondták. (Ki ölte meg? Kinek a fegyvere? Szovjet gépfegyver magyar kézben? Idegen kézben idegen fegyver? Soha el nem dönthető dilemma – magyar sorsdilemma?). Édesapám ezekben az órákban Munkástanácsokról beszélt, meg Forradalmi Bizottságról. Szigethy Attila nevét említette, mag a Nemzeti-, és Munkástanács megalakulását, s örömmel húzta elő lódenkabátjából a szabad győri sajtó termékét – így fogalmazott -, a Győr-Sopron Megyei Hírlap gyűrött példányát.

Közben elterjedt a hír, hogy a nemzetközi Vöröskereszt segélyszállítmányokat küld, ezek folyamatosan érkeztek is a városba, meg a városon keresztül a főváros irányába. És hangzott a Szabad Európa és a Kossuth Rádió hangja. A független magyar kormányról hallottunk mindenfelől. Meg az ENSZ-ről, amelyik majd mellénk áll, meg arról, hogy amerikai csapatok állomásoznak az osztrák oldalon.

Édesapám néhány győri művésszel felvette a kapcsolatot, és korábbi tervét próbálta egyeztetni velük: létrehozni egy független művésztelepet Győrben. Mivel ő keramikus volt. És kun makacssággal dolgozott terve megvalósulásán. Végre! Meglesz, meglesz! – ismételgette. Hogy ez mire vonatkozott pontosan, nem tudtam. Az eseményekre? Hogy végre ezek a napok is eljöttek? Tervei kilátásaira? Azoknak a napoknak a legtöbbet hallott szava édesapámtól ez volt: VÉGRE!

Édesanyámmal mi a hátországot alkottuk. Néha becsomagolt elemózsiát vittünk édesapámnak a Városháza elé, máskor a közeli Kármelita templomba mentem édesanyámmal imádkozni. Vagy a Sarkantyú köz elején lakó lelki nagymamámhoz, Koppán Erzsike nénihez, aki óva intett mindentől. Erdélyi, dicsőszentmártoni, sok viharban edzett, hallóvá-látóvá formálódott lelke nagy bajt szimatolt. Református szíve és imádságos keze jótékonyan nyugtatgatott, amikor látta, hogy csupa izgalom vagyok. „Gyere, olvassunk inkább Bibliát!” – mondogatta. A felbolydult és nyugtalan világban ő volt a béke szigete – kicsinyke szobájában a tengelyt, a középpontot, az Életet az asztalon fekvő Biblia jelentette. Tele jelzőkkel, igés lapokkal. A Biblia élt, éltette olvasóját. És ezt tette később is, amikor a még nehezebb napok jöttek. Mert jöttek…

Szovjet páncélos a Kisfaludy szobor és a Kármelita templom előtt

1956. NOVEMBER 5… ILYENEKKEL LŐTTÉK SZÉT SZABADSÁGUNKAT!

Hallottam édesapámtól, hogy a parlamentert, Maléter Pált, aki béketárgyalásokra ment az oroszokhoz, letartóztatták, tőrbe csalták. A szürke napok borongós, fájdalmas novemberi nyirkosságba fordultak a Rába partján. És a magyar történelemben is jöttek a nemszeretem, nyirkos napok. Egyszer csak berohan a szobába édesapám, és szinte sírásba forduló, remegő hangon, visszafojtottan mondja, már-már ordítaná: Itt vannak! Itt vannak! – Kik? – kérdezem. – Az oroszok fiam, mindennek vége! – Hát most mi van? Nem végre, édesapám? Mindig ezt mondtad: végre! Miért hogy most vége? Miért, minek van vége? – Ekkor hetek óta először megfogta a kezem, és azt mondta, most jól figyelj. És kivezetett a lakásból. Jobbra, Erzsike néni háza oldalán, a Sarkantyú köz bejáratánál hosszú csövet láttam belógni közünkbe. Ez meg mi? – Ágyúcső, egy tank lövegcsöve – mondta édesapám. Micsoda? Nézzük meg! – jöttem volna gyermeki izgalomba. De ő leintett. – Ilyenekkel lőtték szét a szabadságot! A mi szabadságunkat! Jegyezd meg, kisfiam!

Később megtanultam: T-54-es szovjet tank volt, ami valósággal beszorult a köz bejáratába. Mélyen belekarcolva Erzsi néni lakásának a falába. Ám a különös történet ezután következett. Édesapám jól beszélt szerb-horvátul, hosszú ideig élt és alkotott, meg tanított az újvidéki (ma Novi Sad) művésztelepen, Baranyi Ferenc szobrászművész műtermében. Meg a gyönyörűen zöld Neretva partján, Mostarban, az ottani művésztelepen. Szóval az én édesapám megszólalt ezen a nyelven, s fenn, a lőállásból páncélsisakban derékig kimagasló, mongolarcú, vágott szemű szovjet katonát megkérdezte, nekem tolmácsolva mondanivalóját: Mit kerestek itt? S miért jöttetek ide, éppen ebbe a közbe?

A katona kimászott a páncélozott toronyból, és előhúzott az oldalán lévő térképtáskából egy katonai térképet. És rábökött egy helyre, ezt mondva: Mi a Szuezi csatornához jöttünk, nézd, itt a csatorna, mi meg itt, az a feladatunk, hogy megvédjük a csatornát az ellenségtől. Apám felháborodottan, csaknem ordítva válaszolta: Stá, stá, stá? Zgyesz Vengrija, nyet Kanal Szujez. Zgyesz Vengrija, panyemajes? Fogalmam sem volt arról, miről beszél, de nagyon izgatott volt. Mit, mit, mit?! Ember! Ez Magyarország! Nem a Szuezi csatorna! Ez Magyarország, érted?! Ő meg csak nem értette, nem akarta megérteni, hogy a Rába nem Szuezi csatorna! Fájdalom, mérhetetlen fájdalom érződött apám ingerült, mégis visszafojtott hangján. Csak annyit jegyzett meg nekem halkan: Eddig is hazudtak, ezután is azt fognak!

Katonai teherautók, lövegek vonultak mindenfelé

Mivel a tanktól nem tudtunk tovább jutni a Kisfaludy szobor irányába, a köz Király utcai oldalán mentünk ki a szoborhoz. Ott szintén egy T-54-es állt, járatta a motorját, undorító büdös füst áradt belőle. Csövével Bécs felé állt. Apámmal bejártuk a város főbb utcáit. Katonai teherautók, lövegek vonultak mindenfelé…

Kezdett keringeni a hír: Tihanyi Árpádot lakása ablakából kidobták, megölték, Szigethyt elvitték. Jöttek a letartóztatások. A megfélemlítés. A hatalom kőkemény zsarnoksága. A megtorlás iszonyú, félelemkeltő, dermesztő „szabadossága”. Apámért egyik hajnalban barátok jöttek: Gyere velünk, most még át tudunk jutni Ausztriába. – Nem! – volt az egyszavas, kemény, kunosan dacos válasz. És maradt. Majd pár nap múlva bőrkabátosok jelentek meg nálunk éjszaka. És elvitték édesapámat. Haláláig nem beszélt arról, mi történt vele. 1957 elején jött haza…

1964. JÚLIUS. A FORRADALOM SZEMÉLYES ÁLDÁSAI. Édesapám passzív ellenállásába vonult vissza – haláláig. Legjobb barátja, Szalai Jóska disszidált, hívta is Ausztriába, 1958-tól családjával a svédországi Malmőben élt. Hívta többször édesapámat, látogassa meg, amikor már lehetett ilyen útra útlevelet kérni. Ő nem ment. Azt írta neki, mutassátok meg a fiamnak a ti világotokat. Így jutottam először 1964 nyarán Svédországba. Hogy világot lássak. S láttam bizony sok mindent. Akkor volt a kubai válság. S láttam, amint szovjet kereskedelmi hajókon rakétákat szállítanak a szigetországba. Itthon meg erről nem szabadott beszélni sem. De az igazság és Európa másik oldalának meglátását 1956-nak köszönhetem, az én győri 56-omnak. Meg azt, hogy egy puritán dominikánus templomban ott a messzi északon tértem meg, s döntöttem el, hogy református teológiát fogok tanulni.

1989. SZEPTEMBER. GYŐRTŐL A KOPJAFÁK MEGÁLDÁSÁIG. Az új Magyar Köztársaságban az első pillanattól fogva édesapám protestáló magatartása mozdított arra, hogy lelkészként, újságíróként, protestánsként a nyilvánosság előtt vállaljam apai, otthoni elkötelezettségünket. És megpróbáljam gyakorolni ezt. Ilyen pillanat volt, amikor Hegedűs Loránt akkori budapest-szabadság-téri lelkésszel, későbbi püspökkel, meg Vékey Tamás református költő barátommal a frissen felállított 289-301-es parcellák kopjafáit mentünk megáldani, ott voltam, ott lehettem én. Valami furcsa, nagyon halvány elégtételt éreztem. Másokkal együtt, akik ott voltak, s azok helyett, akikre emlékeztünk. Ez is valahol azoknak a napoknak az indítására történt, olykor könnyek között mondtam az áldó Igéket a szabadságharcosok emlékezetét őriző kopjafák között. Mintha élőket, s nem holtakra emlékeztető kopjafákat áldottam volna meg. Minden kopjafában egy égre mutató, figyelmeztető ujjat is láttam, egy-egy élet intését: Vigyázzatok! Legyetek éberek! A napok gonoszak! Bizony az ember sokszor nem testvére embertársának! Ezek az áldozatok még holtukban is üzennek, figyelmeztetnek. Értjük-e őket? Micsoda nagy dolog, amikor HAZA és ORSZÁG eggyé tud válni egy nagy szabadító lélegzetvételben, szívdobbanásban, együttgondolkodásban, forradalomban – és ezt a nagy egységet vérrel és hátratétel vállalásával is képes megpecsételni!

1989. NOVEMBER 4. – GYŐRTŐL A HŐSÖK TEREI KÖZIMÁIG. És amikor Romhányi és mások a nemzeti megújulásért, az oroszok kivonulásának sürgetéséért és 1956 hőseinek élő emlékezetben tartásáért a Hősök terére szólították a tömegeket, ott is részt vettem a nyilvános alkalmon Vékey Tamás barátommal. Fenn a hatalmas tribünön, reflektorok fényében, mikrofonok előtt. Ott hangzott el rövid történelmi hálaadó imám, amit a győri eseményekre emlékezve fogalmaztam meg, belefogalmazva a városomban átélteket.

„Istenünk, Történelem Ura! Köszönjük Neked azokat az ismert és ismeretlen honfitársainkat, akik 1956 fényes és véres napjaiban bátran vállalták a kiállást a haza és népünk szabadsága mellett. Köszönjük azokat, akik az elnyomás évtizedeiben is ébren tartották bennünk a szabadság reményét, az igazságot és azok emlékét, akiket nem lehetett semmilyen eszközzel megtörni. Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy méltó örökösei lehessünk nekik, amikor szabadságunkért már nem kell olyan nagy árat fizetnünk, mint őnekik. Áldd meg, Urunk a magyart és adj szabad lakozást e hazában az idők végezetéig. Ámen.”.

Amikor vége volt a gyűlésnek, odalépett hozzám Rapcsányi László, a Magyar Rádió adásszerkesztője. Akkor vettem észre, hogy a közvetítő kocsi is ott áll a szoborcsoport oldalában. Röviden csak ennyit mondott: „Felvettük!”. Figyelmeztetés volt, emlékeztetés? Évek múltán aztán mit ad Isten!? Már a Magyar Rádió Református Félórájának, a Tebenned bíztunk-nak adásszerkesztőjeként munkatársa lettem Rapcsányinak. És azzal a közvetítő kocsival, amiben akkor a felvételezés történt, éveken át közvetítettünk református istentiszteletet határon innenről és túlról, sőt még Genfből is. Isten útjai és a forradalom működő, évtizedek múltával is ható emlékezete ennyire élő, jelenvaló. Van mire emlékeznünk, van miért hálásaknak lennünk, személyesen és közösen is – 1956 október 23.-án, forradalmunk mindenkori ünnepi évfordulóján. Lehet, egy ütközetet elveszített a nemzet, de a csatát végül is 1989-ben megnyertük.

Olykor a történelemre is igaz, amit Jézusról már sok százada hirdet a teológia: Victor, quia victima – győztes, mert áldozat! A nagy, végső győzelemig az áldozaton, áldozatvállaláson keresztül vezet az út. Lehetnek átmeneti, nagypénteki győzelmei a gonosznak, az életellenes, nemzetellenes, magyarságellenes, szabadságellenes fenevadaknak, de a húsvét feltartóztathatatlanul közeledik. Még akkor is, ha a harmadnapra feltámadott, a resurrexit tertia die jó hírére és valóságára olykor évtizedeket kell is várnunk. 2018. október 23-án is nagy üzenet: Victor, quia victima! Adja meg a történelem Ura, Istene, hogy ne kelljen soha többé a jövőben sem nekünk, sem az utánunk következő nemzedékeknek így fogalmaznunk. Ne legyen fejünk fölött soha a történelem forgandósága miatt palaszínű, nyomasztóan szürke az ég, ne legyen soha többé börtönvilág – Magyarországon! Hogy magyar ne ölje többé a magyart, hogy magyar ne lőjön soha többé magyar honfitársára!

Dr. Békefy Lajos